Gellér B. Istvánról
Gellér B. István több mint harminc éve építi egy sohasem volt város, egy sohasem volt kultúra – valahol a mediterránon innen, rajtunk túl s a bonyolultabb kő- és az egyszerűbb fémkorszak határán fekvő – romjait, tehát miközben konstruál, rögvest re- és dekonstruál is, magát a régiséget emelve az új piedesztáljára vagy inkább egyenesen a helyére, tölti ki – másképpen fogalmazva – az új helyét a régivel, az újdonságét a régiségével, mely így rögtön újjá alakul. Gellér B. tehát valami szintetizált történelmet, de úgy is mondhatjuk, s talán pontosabban is hangzik: magát az archaizmust rekonstruálja egy általa támasztott jövő visszfényében.
Kezén átváltozik a hely, s föltöltődik ironikus, olykor sanda gesztusokkal, máskor németesen komolyan vett igyekezettel összeszálazott adat-törmelékekkel, melyekből kiadódik-összeszerkesztődik egy lehetséges történelem, egy éppoly emberi-embertelen história képe, mint amilyent már többé-kevésbé ismerünk. Gellér B. azonban rafináltan megcsavarja a dolgot, s mihamarabb beszámol – a legendát ezzel végérvényesen igazzá avatva – a történet történetéről is: az elpusztult kultúra felfedezésének a felfedezőket is elpusztító eseményeit is előadja (s talán világossá vált, hogy a mű már rég nem a képzőművészet, vagyis már rég nem egyetlen műfaj terméke, hanem Gesamtkunstwerk).
A Növekvő város ciklus-címmel összefogott, mára hatalmassá lett műegyüttes valódi interartisztikai teljesítmény: tudomány, képzőművészet és irodalom (és zene) egymásba indázásának eredménye. Gellér B. István műve sok szempontból képzőművészet, más vetületből (Jorge Luis Borges könyvtárait vagy Milorad Pavic Kazár szótárát is eszünkbe idézve) illusztrált irodalom; kép- és szoborregény egy csigaházon. Valószínűleg az egyik utolsó munka, amely gyökerezik még abban és kihajt még abból a mischungból, amit Közép-Európának neveztek valaha. Danilo Kiš szavait transzformálva: a Növekvő városban megnyilatkozik a formatudat, ami a közép-európai kötődésű művészek egyik közös tulajdonsága, ennek révén akarnak értelmet adni az életnek és a metafizikai rejtélyeknek, a formáé, amelyen a választás lehetősége értendő, a formáé, amely nem más, mint kísérlet ama archimedesi fix pont meglelésére, amely a barbár ziláltság és az ösztönök irracionális önkényének ellentéte.
Hajdu István
