Emlékeztethetne-e sínre tett vasúti kocsi a vészkorszak vagonokban elhurcolt áldozataira egy történelmi zsidó negyed utcasarkán? Minden bizonnyal, ha a kiszemelt városrész nem az egykori erzsébetvárosi gettó, az ország pedig nem a miénk volna.
Nemcsak embereket, hanem azok tárgyait és otthonát is elhurcolták
Fotó: Reviczky Zsolt
Márpedig Böröcz András Amerikában élő képzőművész Rajk László építésszel közösen azt találta ki, hogy a városrész egyik sarki házából „kitépik” az utcafronti részt. Ráadásul úgy, hogy ezt az épülettraktust kalodába zárja az egykor Auschwitzba rohanó marhavagonok jellegzetes vasszerkezete, párkányait, virágládáit „szétzúzzák” a függőleges tartók, az átlós szerkezetek pedig belemetszenek az ablak- és ajtómezőkbe. Alapjaitól a vagon alváza vágná el az épületrészt, amely végül kerekeket kapna, és a háztól egy picit eltolva sínpárra állítanák (a legkorábbi tervek szerint a Wichmann kocsma épületének utcafrontjára, a Kazinczy utca 55. szám elé). A Bevagonírozott ház című installáció látványterveiből és az azokhoz vezető kísérletekbőlskiccekből a napokban nyílt kiállítás a Ráday utcai 2B Galériában.
A szokatlan emlékmű koncepciója az, hogy a vészkorszak vonatai nemcsak embereket, hanem azok tár gyait, otthonát, múltját, egész életét magukkal hurcolták a halálba. Az ötlet kiindulópontja Böröcz András New Yorkban és Pécsett már bemutatott Purim című kiállításának egyik darabja volt, a 2004-ben készült Cipők a vagonban. A diófából készült, kintorna méretű és ahhoz (is) hasonlító fadoboz vasúti kocsit formáz, egyik oldalából viszont a verkliére emlékeztető tekerőkar áll ki, amely áttétek segítségével függőleges rudakat mozgat. A rudak végéhez rögzített facipők tekerés kor éktelen zajjal kopácsolnak a vagon padlóján.
A 2007-ben elhunyt Budai György üzletember-mecénás ötlete volt, hogy Böröcz tovább kísérletezzen ebben a témában, ezért felkérte őt egy óraemlékmű tervezésére. A képzőművész szükségesnek érezte, hogy a munkába építészt is bevonjon, ezért meghívta Rajk Lászlót (akivel aztán felkérték a kinetikus szobrairól ismert Haraszty Istvánt az óraszerkezet megtervezésére), és akivel később a bevagonírozott ház ötletéig jutottak. Sőt tovább.
A tárlatmegnyitó előtt Böröcz András friss rajzokat szór a 2B Galéria betonpadlójára, közvetlenül Rajk falon függő digitális printjei, a bevagonírozott ház mérnöki pontosságú látványtervei alá. A földre terített lapok egyikén fa koronája öleli körül a vagont, a másikon egymáshoz préselődő sovány emberek tartják azt a fejük fölött. – Hát mégsem dőlt el,milyen lesz Budapest legújabb holokauszt-emlékműve?-kérdezem Böröcztől, de ő elintézi annyival: a művész nem pragmatikus.
Két dolgot azért biztosnak lát ő is: az egyik, hogy az installációból nem hiányozhat a vagonmotívum, a másik, hogy hangot ad majd, valószínűleg kellemetlent. Az elmúlt évek holokausztbizniszének termékei ugyanis szerinte olyan finomkodón szólnak erről a traumáról, hogy azt feloldani semmi esélyük. – Én expresszívebb művek „terápiás erejében” hiszek, az eltussoló-visszafojtó hatvan év után végre tényleg fel kellene dolgoznunk a holokausztot – magyarázza Böröcz az évtizedek óta tengeren túl élők irigylésre méltó önbizalmával, tettrekészségével.
– Holott egy ilyen történelmi városrészbe tervezett, fél éven át tartó „építészeti performanszhoz” idehaza kevés csak az ötlet meg a pénz. Az ügy komoly várostervezési kérdéseket vet fel, szóval bátorság és harcrakész politikai akarat nélkül semmi esélye – állítja a tárlatot megnyitó művészettörténész-esztéta, Rényi András. Mindettől persze némiképp illuzórikussá válhat a megvalósítás, a temérdek érdekcsoportot: a régi pesti zsidó negyed sorsáért aggódókat és nem aggódókat, a lakosokat, a civil szervezeteket, az önkormányzatot és városvezetést közös nevezőre hozni évekig elnyúló folyamat lehet, igazi darázsfészek. Böröcz szerint a művész dolga épp az, hogy ilyen fészkekbe nyúlkáljon, Rajk László pedig kimondottan optimista, főleg azért, amilyen nyitottan az installációnak kiszemelt ház tulajdonosa, Wichmann Tamás állt a terveikhez. – Szerintem Magyarországon nem az emberek gyávák, hanem a politikusok – mondja.
– Egyébként viszonylag folyamatosan követtem a berlini holokauszt-emlékmű megépítését megelőző tízéves társadalmi vitát. Ott az egyik véglet az a kérdés volt, hogy szükség van-e egyáltalán ilyesmire, mondván: a legerősebb mementó a virtuális emlékmű, vagyis az ünnepnap. A másik végen a megvalósítás állt, ez győzött. Nekem, kockafejű technokratának, nyilván az lebeg a szemem előtt, hogy ez az installáció megépüljön. De hogy először vitát robbant ki, az biztos. Sőt, természetes.
Valaczkay Gabriella
2011. június 8.