Nemcsak az életük fonódott össze, a pályájuk is párhuzamosan alakul. Vas István a barátaival a Nyugatot szerette volna újjáéleszteni a háború után, Piroska az Európai Iskolához csatlakozott. De jött a fordulat éve. – Várady Szabolcs megnyitószövege.
Szántó Piroska: Szerelmesek 1977/1983 – Fotó: 2B Galéria
„Ez itt tűrhetetlen hülyeség, nem tudom, hát van ilyen? Lebombázzák a várost körülötte, legyilkolják a fél családját, külön megölik a bátyját, hónapokig dögszegény dilis parasztok között él, vadásznak rá a gazemberek és – és! Kukoricákkal meg vigyorgó pofájú tökökkel meg káposztalevelekkel festi tele ezt a félig romos szobáját, nézni sem bírom, mit akar!” Ottlik Géza, aki Vas Istvánt rejtegette a lakásában az ostrom alatt, így fakadt ki, amikor először körülnézett Szántó Piroskánál. Később, mikor Gödöllőről jártak be Pestre a sok bonyodalom után összeházasodott Vasékhoz, így folytatta: „A fene megeheti magát, Piri, elboszorkányozta nekem az egész beutazást. Mert ezek a mezőgazdasági egyedek kint hagyják a »fődön« azokat a ronda tököket meg a kukoricaszárakat, és most már rám is bámulnak, és csak idegesítenek ezek a szélfújta vacakok, ki se nézhetek az ablakon, ennek is maga az oka.”
Bálám szamara című írásában Szántó Piroska elmeséli, hogy fiatalon ő is nagyon szeretett volna korszerű, vagyis absztrakt lenni. „Késő ősz volt, 1947 ősze. A hold fenn volt már, s olyan kövér ezüst árnyékot vetett egy fekete dombon álló három szál kukoricára, hogy minden mesterséges jószándékomat elsöpörte.”
De ahogy a Vas Istvánnal bonyolódott szerelem, úgy a kukoricák története is már a háború előtt elkezdődött. Vas István harmincadik születésnapján. A munkaszolgálatból váratlanul szabadulva kereste fel Piroskát. „Utolsó hetében nyáriasra szépült a szeptember – írja. – A Fő utcai szép szoba ötemeletnyi magasban ragyogott Buda fölött a délelőtti napsütésben, közvetlenül előttünk a Szent Anna-templom kettős tornya fehéren szikrázott a fényben. Még valami ragyogott a szobában, a fehér falon: egy új nagy kép – nyilván a búcsúvételünk óta hozta be Piroska Szentendréről. Festeni pedig valamikor augusztusban festhette, mert a széles vászon tetemes részét egy sárgálló kukoricás foglalta el. A szétterülő kukoricást egy fehér templom fele meg a piros torony teteje zárta le és fogta össze kék meg zöld hegyek alján. (…) kezdetben mutatott rajzai sötét hatású kuszaságának nyoma veszett, erő ragyogott rajta, sőt dinamizmus, mégis megnyugtató volt, nem a derűjével – az aligha volt benne –, inkább egy vad temperamentum vidám robbanásával. Első látásra megszerettem, akárcsak nyolc héttel azelőtt a készítőjét.”
A derűre azonban ború jön. Az egymásra találást szakítás követi, Vas István a hóna alá csapja az ajándékba kapott képet, leteszi Piroskánál, sarkon fordul, és úgy érzi, hogy ezzel egyszer s mindenkorra vége köztük mindennek. Aki látta tavalyelőtt a Vas István-kiállítást Szentendrén a Ferenczy Múzeumban, az Piroska képregényéből is ismerheti a folytatást, amit Vas István persze alaposabban megírt az Azutánban. (Ha nem látta, a jellegéből itt is kap ízelítőt.) Közös történetükben Vas a háború végéig jutott el. Piroska folytatta a maga módján két nagyszerű könyvében, a Bálám szamarában és az Aktban.
Nemcsak az életük fonódott össze, a pályájuk is párhuzamosan alakul. Vas István a barátaival a Nyugatot szerette volna újjáéleszteni a háború után, Piroska az Európai Iskolához csatlakozott. De jött a fordulat éve – nesze neked Nyugat, nesze neked Európa. A házaspár többé nem költő és festő, hanem műfordító és illusztrátor. Amikor 1959-ben elvittük – három gimnazista – az írásainkat Vas Istvánhoz, és ő meghívott a lakásukba, már költő volt újra, és Piroskának is megvolt az első kiállítása, de még mindig ki volt éhezve a közönségre, és rögtön felajánlotta, hogy megmutatja a képeit, elhozhatjuk a barátnőinket is. Azután, amikor kijárhattunk Szentendrére is, hagyománnyá lett, hogy augusztus 19-én, miután a szerb templom udvarán lezajlott a kóló, megnéztük Piroskánál a nyár termését. Új téma, új technika minden évben. Piroska ezt mondja erről: „»Csomókban« festek, ahogy Juhász Ferenc írta rólam. (…) Évek óta festem a kertemet, és szállnak a lepkék a virágok fölött – persze. Aztán egy képemen hirtelen leszakad előttem és külön életet kezd élni egy összecsukódó mákszirom ködszerű lilásfehér foltjában egy sötét szem, és rezegni kezd a gyöngéd, recés széle. (…) Aztán következő tavasszal egyszerűen eltűnik a kert. Felőlem ugyan viríthat a mák, tündökölhet a rózsa, tornyosulhat a delfinium, nincs, megszűnt, csak a lepkék vannak a világon.”
Hát az ember? Sokáig csak áttételesen, jelekben. Eljutnak végre Olaszországba és Angliába. „Teleszedtem magam – írja – az olasz korpuszokkal és Bacon vértől csurgó természetlátásával. Aztán itthon, Szigligeten, rábámultam egy útszéli feszületre. Pléhkrisztus volt, rozsdás már, de az oldalt hajló feje, a széles pofacsontja tisztán látszott még, kajla bajusza elfödte a szája bal sarkát, szakasztott olyan volt, mint a helybeli kovácsmester… Íme, az ember, itt az ember! De hát nem ember! A mester a saját képére írta át az Istent, nem kell megijedni, nem embert fogok festeni, hanem többet is annál meg kevesebbet is. És gyűjteni kezdtem az útszéli magyar testű, kurta lábú, zömök, gyakran pödrött bajuszú korpuszokat. (…)
Az ember kerülgetésének ez a periódusa egy meglepő akkorddal zárult bennem. Egy délelőtt a szentendrei műtermemben (…) hintáztam a széken, a két karom a fejem alatt. Akkor hirtelen megéreztem a testem geometrikus szerkezetét, azt a háromszöget, amit a koponyám alatt összekulcsolt kezemmel alkotott a karom, a gömb alakú koponyámat. Elfelejthetetlen izgalom fogott el, az anatómiát mindig nagyon szerettem, de magamról eddig a percig nem vettem tudomásul, hogy gondosan összeállított, egyensúlyba hozott alkotás vagyok. (…) Női csontváz a XX. század végéről – gondoltam, és kavargott fejemben Jékely gyönyörű verse: »Mi kétezerben nem élünk, szegénykém.« Nem, de a csontunk megmarad aránylag sokáig… a testünk szépséges váza és szerkezete, és remélhetőleg egymás mellett marad. Ezzel a témával kezdődött a Szerelmesek sorozata.”
Eddig Szántó Piroska. De Vas István, a költő, aki életének és benne szerelmeinek kuszán egybefonódó és egy megrögzötten állhatatos ihlet röntgensugaraival átvilágított történetét írta, az egyik rajzban, ha nem hangoznék morbidan, úgy mondanám: tetemes többletjelentést fedezett föl. A vers így szól:
Ezek a lábak és kezek, ez a két medence,
Ez a mozdulat félreismerhetetlen. De kinek volt
Ilyen keskeny arca? Orra és ajka közt
Ilyen keskeny, hosszú bemélyedés? Ez a majdnem kopasz
Koponya, ez igen – de ki néz ki e szemekből?
Ez is, meg az is. Nem csupán ketten végzik ezt a
Szeretkezést, hanem többedmagukkal. A halott
Hitvesek és szeretők mozdulnak e meghitt
Mozdulatukban. Valamikor kibékíthetetlen
Férfiak és nők adtak randevút e vonalakban.
Micsoda vonalak! Micsoda ölelés!
Ez a fekete alapon fehérrel csurgatott
Vonal-közösülés mi mindennel rakottan
Gazdag a tisztaságban, tiszta a bujaságban!
Ilyen buják csak azok tudnak lenni, akik már
Nincsenek, csak ezekben a vonalakban vannak,
Elrejtve ebben az ölelésben. Ebben az áttetsző,
Sziporkázón szilárd szerkezetben. És ennek a zártkörű
Sokadalomnak minden életjelében ők, csak ők
A névadók, ugyanők ketten. Te meg én, te meg én.
Itt befejezném. De valamit el kell mondanom még.
Volt Piroskának (néhány évig) egy gazdag első férje. Annak volt egy unokatestvére. Megint csak Piroskát idézem: „Ő is szabálytalanul nősült: Magdi, a felesége, velem egykorú, nyelvtanárnő, s ugyancsak egy szoknyában ment férjhez Ödönhöz. Hallgatja is ezt a felháborító tényt eleget az anyósától, ahogy én is az enyémtől. Persze hogy a legjobb, testvéri, baráti, összetartó szövetség születik közöttünk.” Ez a baráti szövetség életük vége felé egyre erősebb. Piroska végrendeletéhez az ügyvédet Magdi (Pollai Magda) biztosítja. Duna-parti lakásukat és festői hagyatékát Szántó Piroska a Szombathelyi Képtárra hagyományozta emlékmúzeum céljára. 1999. december 19-én Göncz Árpád nyitotta meg a múzeumlakást. 2012 óta zárva van.[1] Magda lánya, Braun Vera minden lehetséges követ megmozgatna, de a kövek nem mozdulnak. Erre is szeretnék emlékeztetni, amikor megnyitom ezt a kiállítást, amelyet a Braun Vera családjának tulajdonában levő képeket néhány szentendrei darabbal kiegészítve Szilágyi Zsófia Júlia rendezett.
A 2B Galéria kiállítása, megtekinthető május 3-ig.