Nabokov lepkéket gyűjtött, Bartók Béla pedig – mint most számomra kiderült – rovarokat, bár a gyűjteményéből csak két rovardoboznyi keményebb testű bogár maradt fenn, a többit felfalták a múzeumbogarak, legalábbis a Rovartani Közlemények 1962-es cikke szerint, amelynek másolata a galéria által kiadott füzetek 6. darabjaként újból megjelent. Mellékes dolognak tűnik ez a szenvedély – bár lelkileg nyilván van valami összefüggés a népdal- és a rovargyűjtés között -, de a kiállító művészek egy részét fontos kérdésekhez vezette el.
Ott van mindjárt a Szomszéd falu kérdése (Hajagos Andrea, Tandori Dezső, Várnagy Tibor), Kafka nyomán, hogy el lehet-e jutni egy élet során, jó lovakkal, ifjú erőben a szomszéd faluba. A kérdés kiterjesztett változata a „szomszéd falu gátverseny – Prix Kafka”, illetve a rovarok esélyei (vö.: Az átváltozás). A válasz alapesetben természetesen az, hogy nem, mint ahogy a kézzel kötögetett, óriási fekete hangyák (hangjegyek – hangyjegyek?) eleve nem tudnak végigfutni az öt fehér kréta(kotta)vonalból álló versenypályán, mert útjukat állja egy fal. Teljesen értelmetlen volt tehát fáradságos munkával megkötögetni a hangyákat, hát arra is mennyi idő elment az életből – vagy mégsem hiába? Mert az egyik szélső pálya felénél véget ér a fal, marad annyi hely, hogy az egyik hangya végigszaladjon, egy mellékes, egy reménypálya vagy szerencsepálya, de nagyon igazságtalan, és ha a hangyák hangjegyek, akkor mit ér? Egy hang egyedül? Egyetlen rovart gyűjteni végig?
Domesztikációs kísérlet – teszi fel másképp a kérdést Kicsiny Balázs: hogy el kell-e egyáltalán indulni valahová, vagy ha már elindultunk, haza tudunk-e találni rögtön, vagy eltalálunk-e egyáltalán valahová a csábító jelek körkörös zűrzavarában. Négy méhkasfejű repülőgépbeállító adja egymásnak, körben állva, világító jelzőrudakkal a jelzéseket, négy karmester vezényel egymásnak, és mindegyik hazavezényel, ha van ilyen a karmestereknél, valami társadalmi szerep – mint a méhek társadalmában. Csak remélni lehet – kellő derűlátással – hogy a kör közepén virtuálisan kialakul a zene, aminek már semmi köze irányhoz és jelhez.
Ez a két mű a kérdés a kiállításon, mindjárt ahogy belépünk, és óhatatlanul belépünk a művekbe is, hangyák közé keveredünk, mert úgy lógnak le a plafonról ezek a marionetthangyák, hogy nem léphetjük át őket, és méhkasok közé keveredünk, mert delejesen vonzanak minket az irányítók. Hanem a reménypálya mentén továbbhaladva beléphetünk egy feketére festett terembe is, amely mintha a belseje lenne valaminek, valami állatnak, netán rovarnak (Swierkiewicz Róbert: Bogárképzetek és Ázott lepkeszárnyak). Bizonyos időközönként megindul a levegő egy tömlőben, és megzörget egy indiai szélhárfát vagy micsodát, és akkor az szépen csilingel, formájára nézve egy kisebb fajta kozmoszmodell (mikrokozmosz), de bátran kijelenthetjük, hogy egy rovar belseje is bizonyára az, és világunkat különben is olyasféle tercek, kvartok és kvintek, illetve hármas-, négyes- és ötöshangzatok tartják össze, mint azok az egymáshoz csavarozott, rovarszárnyszerűen szétnyíló, feltehetőleg szétnyílás közben megfestett deszkalapok, amik körben lógnak a fekete falakon. Fölöttük lepedőnyi szitanyomatok, alapmotívumuk egy fénykép valami régi, sokbillentyűs, sokhúros szedőgépről, de lehetne az egy másik szemléltető kozmoszmodell is, tér-idő húrokkal és a kezdőfeltételek bevitelére szolgáló, felcímkézett gombokkal.
Rácmolnár Sándor egy Csendgyűjteményt rakott ki a falra, bakelitlemezekbe mart rovarfigurákat, amelyek már első pillantásra is zenei alakzatoknak tűntek (ismétlődések, díszítések), aztán kiderült, hogy ténylegesen is zenei jelekből (például szünetjelekből) állnak öszsze, felfedik a puszta bakelitet, a technikai csendet, ugyanakkor fekete foltokként mégis erős hangzást imitálnak. Elekes Károly is gyűjteményt állított ki (Mezőségi design), mivel ő szenvedélyes bicskagyűjtő (ugye, ebben a perspektívában a gyűjtők járnak jól, és ott van a versenyben Swierkiewicz Róbert is, aki néhány saját gyűjtésű, egzotikus hangszert is elhozott, de fogadok, Tandori is gyűjt valamit). A hosszú lécbe beleszúrt bicskák nyele úgy van külön-külön behajlítva, hogy leénekelhető róluk a „Szánt a babámÉ” kezdetű népdal, amelyet Bartók is feldolgozott.
Szerepel néhány új, rovarok ihlette hangszer is a kiállításon, közülük Zsák Árpádé a legbonyolultabb és legrejtelmesebb (Tücsök), dróthúrokkal és forgatható fagömbbel, természetből ellesett hangdobozzal, geometriával és szferikus egyenletekkel. John Roach hangszere (Band-O-Fly) egy kabócaféle hangját állítja elő pörgetéssel, Bori Bálint és Lábas Zoltán pedig a fényből csinál zenét egy kis napelem és egy aprócska motor segítségével (Darázs garázs). Ken Butler annyira szó szerint vette a témát, hogy egy kisebb rovargyűjteményből csinált hegedűt (Bartók bogara hegedű).
Roskó Gábor Hangyalesője viszont a rovargyűjtésen ironizál, szembeállítva az önfeledt természetjárót (egy giccsszobor formájában) és a feromonos rovarcsapdát, amivel a kártevők ellen védekezünk, és nyitva hagyja azt a kafkai eshetőséget, hogy tudtán kívül az embert is csábítja a feromon.
Bartók sok faluba eljutott, köztük meglehetősen távoliakba is, és a gyűjtési (például a rovargyűjtési) szenvedélye is arra utal, hogy mindenben a teljességre és a maximumra törekedett (mint tudjuk, rovarból van a legtöbb állatfajta a világon). Hogy eljutott-e a szomszéd faluba, azt nem tudhatjuk.
2B Galéria, Bp. IX., Ráday u. 47. Nyitva április 14-ig, kedd-péntek: 14.00-18.00, szombat: 11.00-16.00
Szijj Ferenc