A festményein jól nyomon követhető, mit értek teremtésen. Korábbi képeitől eltérően a mostaniakon feltűnően sok réteg rakódik egymásra. Látni, hogy a vászonra egyszer rákerült egy festmény; azután látni, ahogyan ezt Uri Asaf átfestette egy újabb réteggel; erre a második rétegre azután rákerült egy további, s a végén olyan összetett lett a látvány, hogy eldönthetetlen, egyáltalán hány réteg rakódott egymásra. Mindeközben pedig a festményeknek lett egy mélységük: ha sokáig nézem őket, mintha egyre mélyebbre pillanthatnék be valahová.
Van a magyar nyelvnek egy különös szava: képíró. Nem tudom, más nyelvekben létezik-e; de talán mindegy is. Képíró. Minél tovább ízlelgetem e szót, annál rejtélyesebb. Arra utalna, aki egy képet ír? És ha igen, akkor lehet egyáltalán képet írni? Nem inkább festik vagy rajzolják a képet? És ami a képíró keze alól kikerül, az kép vagy írás? Vagy egyik sem? Vagy mindkettő?
Tanácstalan vagyok, de közben valami azt súgja, hogy Uri Asaf személyében igazi képíróval van dolgunk. Persze nem azért, mert hol ír – a verseskötetei a kortárs líra legjavához tartoznak –, hol pedig fest, és festőként is az élvonalban van. Hanem mert amikor ír, akkor a versei olyanok számomra, mintha egy – és itt hadd használjak egy másik furcsa szót – lélekfestő lenne. Amikor pedig fest vagy rajzol, akkor mintha azért nyúlna ecsethez és festékhez meg pasztellhez, mert éppen nem állnak rendelkezésére olyan szavak, amelyekkel ki lehetne fejezni, amit azután a képeivel megmutat. Vagyis a festményei a költeményeinek a folytatásai, a költeményei pedig a képeinek a szavakba öntött desztillátumai.
Uri Asaf egyszer megmutatta nekem a naplóit, amiket ő vázlatfüzeteknek mond. Nem győztem lapozgatni bennük. Minden oldalon egy kép, egy rajz, egy festmény. Írásnak semmi nyoma. Mégis, úgy lapoztam a füzeteket, ahogyan egy könyvet szokás. A napló a legintimebb dolgok egyike. És bár egyetlen szó sem állt bennük, mégis Uri Asaf legrejtettebb, legtitkosabb gondolatainak, látomásainak, álmainak a nyomába szegődhettem. Bepillanthattam a titkos életébe. Persze akadtak lapok, amelyeken betűket fedeztem fel. Igaz, ezek a betűk semmilyen nyelvben nem léteznek; olyanok, mint egy rejtett, talán soha nem is beszélt nyelv maradványai. Kimondani nem lehet őket, látványnak azonban gyönyörűek. Mint ahogyan az ismert nyelvek betűi is gyönyörűek tudnak lenni. Ha nem úgy nézzük őket, mint hanghordozó jeleket, akkor a betűk, legyenek latin vagy héber vagy cirill betűk, vagy arab, kínai, japán piktogramok, csodálatos és rejtélyes alakzatok. S ha arra gondolok, hogy ezek a rejtélyes alakzatok a nyelvek hordozói, a nyelvek pedig a megértésnek és a beszédnek az előfeltételei, akkor még azt is hinni kezdem, amit amúgy nem szoktam teljesen érteni, nevezetesen, hogy a világot is betűkből teremtették. Uri Asaf persze ezt nálam sokkal jobban tudja, hiszen hatalmas munkával lefordította a Zohárt.
Vagyis a képírás, hogy visszatérjek ehhez a szóhoz, nem egyszerűen képek elkészítését jelenti, hanem magával a teremtéssel függ össze. És Uri Asaf naplói – melyekből ezúttal 40 lapot egyenként bekeretezve nézhetünk – egy olyan állapotnak a lenyomatai, amely megelőzi ugyan a szót, de közben több is a szónál. Sőt lenyomatnak sem nevezném, hiszen az rendszerint valaminek a reprodukálása. Ezek a képek viszont azt a bizonyos állapotot nem reprodukálják, hanem ahányszor megnézem őket, mindannyiszor jelenbelivé is teszik. Nézem a képeit, és olyan érzésem támad, mintha éppen most keletkeznének, a szemem láttára. Természetesen nem így van. De ha azt mondom, hogy képei lüktetően elevenek, akkor nem járok messze az igazságtól.
A festményein jól nyomon követhető, mit értek teremtésen. Korábbi képeitől eltérően a mostaniakon feltűnően sok réteg rakódik egymásra. Látni, hogy a vászonra egyszer rákerült egy festmény; azután látni, ahogyan ezt Uri Asaf átfestette egy újabb réteggel; erre a második rétegre azután rákerült egy további, s a végén olyan összetett lett a látvány, hogy eldönthetetlen, egyáltalán hány réteg rakódott egymásra. Mindeközben pedig a festményeknek lett egy mélységük: ha sokáig nézem őket, mintha egyre mélyebbre pillanthatnék be valahová. Ez a térbeli mélység azonban nem a perspektíva szabályainak engedelmeskedik, hanem olyan, mint az álmoknak vagy a fantáziáknak a tere. Szabadon lehet bolyongani bennük, s egyidejűleg lehet lenni itt is, ott is. Az új festményeket nézve azt érzem, hogy minden mögött, ami látható, ott van egy másik láthatatlan réteg, amit azonban, kellő tekintet és figyelem birtokában, láthatóvá lehet tenni, és ekkor már e második réteg mögött támad egy újabb láthatatlan szféra, ami azután maga is láthatóvá tud válni. És így tovább. Uri Asaf a festményein úgy hatol be a látható világ mögé, hogy közben soha nem hagyja cserben a látványokat. És közben a rétegek között kicsillannak a színek, az arany vagy rózsaszín csíkok, a sárgák, a zöldek, meg a vonalak, amelyeket nem ecsettel, hanem az ujjával húz végig a még nedves felületen – és ezek is mind olyanok, mintha egy titkos írás maradványai lennének.
Ezeknek az új festményeknek néha elég baljós hangulatuk van. Nem nyomasztók, de mindenképpen elgondolkodtatók. Mintha egy rejtély előtt állna a néző. Én legalábbis úgy éreztem magam, amikor először megnéztem őket, mint Schiller versében az a bizonyos ifjú, aki ott állt az elfátyolozott saisi kép előtt, amely az Igazságot takarta el. Nem volt szabad félrehúznia a fátylat; de ő nem bírt ellenállni a kísértésnek, és az éjszaka leple alatt elhúzta. Hogy mit látott, azt Schiller nem árulta el, csupán annyit közölt, hogy az ifjút ezek után a búskomorság hamar sírba vitte. Uri Asaf festményeit nem fedi fátyol; de az egyes rétegek mégis eltakarják egymást, s csak az elő-elővillanó színek árulkodnak arról, hogy van valami, ami ott van a mélyükön, de amit soha nem fogunk megpillantani. Az lenne az igazság? Nem hiszem. E festmények nekem azt mondják, hogy az igazság nem valami mögött van, mindentől távol, hanem itt, a szemünk előtt, ebben a különös feltárva eltakarásban. Látom is, meg nem is. Nem valahol messze, tőlünk távol van, hanem itt, előttünk, a vásznakon.
Szerintem valami ilyesmit csinálhat az, akit képírónak neveznek. A kép, amit készít, írás, az írása viszont kép. Egymást gazdagítják. Ettől olyan elevenek Uri Asaf képei. Olyan kreatív energiának köszönhetik a megszületésüket, amely túlmutat képen is, íráson is. Uri Asaf képíró, aki életre kelti a nézőiben és az olvasóiban, ami a gondolkodást mozgásba hozza.
Földényi F. László
https://www.es.hu/cikk/2022-01-21/foldenyi-f-laszlo/uri-asaf-a-kepiro.html