A kortárs művészetben nem ritka, hogy maga az életmű veszi birtokba az alkotót: a művész által kialakított saját világ egy idő után bekebelezi a gondolatokat, majd tágíthatatlan keretként mutatja meg az újabb és újabb kontextusok határát. Gellér B. István művészete a hetvenes évek vége óta szinte egyet jelent a folyamatosan bővülő, fikcióból lassan valósággá épülő régészeti nyombiztosítással, a Növekvő Város projekttel. Úgy tűnik, hogy ez a következetesen önmagából épített mitológia mostanra kitörölhetetlen vonalakkal rajzolta ki a keretrendszert, amelyen belül a művész mai (esetlegesen jövőbeli, sőt, talán visszamenőlegesen a Várost megelőző) munkái értelmeződnek. Ha egyetlen – akármennyire hatalmas, szerteágazó és burjánzó, mondhatnánk gondolati centrifugaként működő – elem ennyire erőteljesen uralja az életművet, akkor az valóban szinte már óhatatlanul vonzza magához a rajta esetleg kívül eső műveket és a jelentéseket. Nem hiszem, hogy Gellér B. István nagyon küzdene ez ellen a centripetális erő ellen, újabb munkái, akár ha keretezett képek a falon, a Város motívumaiból építkeznek.
A Töredékek című kiállítása a 2B Galériában keretes képek sora a falakon. Színük a Növekvő Város agyagszíne, világuk a Város megdermedt, de egykor eleven világa. Olyan minden egyes kép, mint egy-egy kinagyított elem a nagy egészből: az egykori Város furcsa, egyenméretre szabott darabkái egy kiállítóteremben. Minden itt van: fosszíliák, alaprajz-fragmentumok, enigmatikus jelek. A képekből, a finom reliefekből azonban egyvalami mindenképpen hiányzik, a korábbi eleven történet, az a játékos, konceptuális vagy posztmodern, de mindig összekacsintó narratíva, amely keretet adott a Város történetének, a kitalált felfedezésnek, majd a kitalált felfedezők pusztulásának. Most már pusztán csak a képek vannak, a keretre szó szerint felfuttatott színekkel és motívumokkal; lábjegyzetek egy valaha volt hatalmas műhöz. Minden ponton óhatatlan a közvetlen viszonyítás, amellyel a jelen élettelenségét konstatáljuk a múlt elevenségével szemben.
A mostani képekben, amelyek a galériában falra sorolva festményeknek tűnnek, de valójában minimalizált szobrok, már csak egy bekeretezett történet töredékei kapnak helyet. Mert a legfeltűnőbb és egyben legidegenebb elem a keretek használata, amelyek révén az eredetileg vízszintesnek gondolható lelettöredékek függőleges képekké váltak. A művek egyneművé vált során körbetekintve nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Gellér B. szó szerint az életmű (időbeli, térbeli és konceptuális) korlátaival küzd, mintha minden egyes döntésével, amellyel keretet használ vagy elhagy, amellyel a képbe rejti a keretet vagy láthatóan hagyja azt, a saját történetének kereteit próbálná tudatosan megjeleníteni, vagy éppen legyűrni.
Bizonyos értelemben művészettörténeti küzdelemről van szó. Hiszen a Növekvő Város korántsem csupán Én-történet, sokkal inkább művészettörténet, amely a hetvenes évek konceptuális világában gyökerezik és a nyolcvanas évek posztmodernjébe nyúlik át. Gellér B. opus magnumja még ma is, töredékeiben is, minden ízében a kissé méltatlanul elfeledett (pontosabban talán újrafelfedezésre váró) Spurensicherung irányzatának „archaizmust rekonstruáló” jellegzetességeit viseli magán, eltagadhatatlanul. A küzdelem közben mégis látszik egy erőteljes határvonal. Ugyanis ebben a viszonyításban, a falra került várostöredékek jelentésmezőjében már nem kaphatnak szerepet a Város előtti, azt tulajdonképpen előkészítő konceptuális művek. Pedig valószínűnek tűnik, hogy mai világunkban a hetvenes évek elején-közepén készült alkotások, elsősorban fotók, fotósorozatok, akciók dokumentációi lennének azok a viszonyítási pontok, amelyekhez valós és kortárs problémák kötődhetnének. Gellér B. István életművéből olyan alkotások, mint a Hordozható háborús emlékmű – központi motívumaként egy bőrönd belsejében egy szögesdrótszálon szarukeretes szemüveg függ – vagy a szintén központi jelentőségű Happening in memoriam Andrea Mantegna, amelyben a művész a halott Che Guevara fotóját állítja szembe a halott Krisztus reneszánsz ábrázolásával. Úgy hiszem, a direkt vonatkoztatású múltfeldolgozás, az identitásnak, az azonosságnak a személyes sorssal és az önmaga által megélt történeti háttérrel összefűzött keresése sokkal inkább adekvát székfoglaló lehetett volna a Széchenyi Akadémián.
De lehet, hogy a probléma csak annyi, hogy egy életművet nehéz önerőből továbbemelni a művészettörténetben. Alapvetően nehéz folyamatos önreflexióval és visszacsatolással az egész életművet magunk előtt görgetni, és valójában nem is lehet, mert a keretek megállítanak. A Töredékek című kiállítás egyszerre szól ambivalens módon az organikus és folyamatos növekedésről, illetve a keretek hatalmáról. E keretek miatt azonban a kiállítás egyvalamiről biztosan nem ad pontos képet: Gellér B. István munkásságának valódi és lehetséges aktualitásáról.
(Gellér B. István Töredékek című kiállítása december 6-ig látható a 2B Galériában.)
Mélyi József
2013. 11. 22.