A 2B Galériában látható, az Orfeo csoport (1969-78) tagjainak akkori és későbbi alkotásaiból összeálló kiállítást nem érthetjük meg anélkül, hogy ne ismernénk a szocializmus működési mechanizmusait, ezen belül a művészekkel kapcsolatos elvárásrendszerét, illetve azokat a (túl)élési stratégiákat, melyeket a manapság csak „nagy generációnak” nevezett, akkor még igen fiatal nemzedék alkalmazott a rendszerrel, a minden oldalról lecövekelt, áttörhetetlennek tűnő falakkal és kerítésekkel szemben.
Az ismeretek szűkös volta önképző köröket hívott élétre, 1968 és a hippi mozgalom hatása pedig a különféle zárt vagy lazább kommunális kisközösségeket vagy olyan művészeti helyszíneket, melyeket elvileg nem tudott ellenőrizni a hatalom. A „besúgók és provokátorok” persze mindenhol ott voltak. A Kassák Színház egyik produkcióját 1972-ben tiltották be – a csoport egy Dohány utcai lakásban folytatta tevékenységét, míg 1976-ban emigrálásra kényszerítették őket. A balatonboglári kápolnatárlatok 1973-ban a sajtó miatt szűntek meg: a később Kék Fény címen futó, a magyar bűnözésről sajátos szempontok szerint beszámoló TV-műsor vezetője, Szabó László a kormány „ökleként” egy újságcikkben tömegszex-szel és közrendi vétségekkel vádolta a résztvevőket a Népszabadságban („A fél falu látta, hogy itt a művészet megcsúfolása folyik, hogy többről van szó, mint hóbortról: erkölcstelenségről, ízlésrombolásról, ellenséges magatartásról. Tiltani kell!”).
Ebben a közegben jött létre az Orfeo csoport, ráadásul politikai szempontból jóval támadhatóbb alapokról. Egyrészt az alapító ( és a csoportot a mai napig megosztó) Malgot István „részt vett” a Pór György és társai néven futó maoista „összeesküvésben” (ennek folyományaként szabadságvesztésre is ítélték 1968-ban), másrészt a csoport a politikai szempontból semleges vagy éppen a parlamenti demokrácia hívének tekinthető ellenzéki csoportokkal szemben kifejezetten radikális baloldalinak számított. Nem fogadták el a létező szocializmus álságos voltát, hittek a nép (a munkásság) hatalmában, és nyíltan rokonszenveztek a (nyugati és harmadik világbeli) baloldali és függetlenségi mozgalmakkal. Erre utal már a csoport neve is: első bábjátékos produkciójuk 1970-ben Györe Imre költeményén, az Orfeo szerelmén alapult, amely Ernesto Che Guevarának állított emléket. Ebbe az újbaloldali vonulatba tartozik a kiállításon két példányban is látható plakát, a Szabadságot Angela Davisnek (Davis nemcsak az amerikai kommunista párt tagja és antirasszista politikai aktivista, hanem egy rosszul sikerült börtönszöktetési akció miatt bűnszövetségben elkövetett emberölés vádlottja is volt, akit aztán a nemzetközi tiltakozás nyomán felmentettek). Az Orfeo csoport tégláról tégláról felépített Piliscsabán egy kommunális házat (amely ma is áll, megőrizve néhány alkotó művét is), továbbá báb- majd később színházi előadásokat mutatott be, koncerteket adott, művelődési házakban és ifjúsági klubokban nyilvános vitákat szervezett. Tevékenységük nemcsak az értelmiségi körökben tette ismertté őket, veszélyessé váltak a regnáló politikai rendszer számára is – a szocializmus ideológusai ugyanis leginkább és paradox módon a baloldali „elhajlásoktól” rettegtek. Talán egyfajta naivitásra utal, hogy az 1972 kezdetén induló, több óráig tartó rendőrségi kihallgatások, majd a Magyar Ifjúságban megjelent dehonesztáló cikkek miatt Aczél Györgyhöz fordultak segítségért – sikertelenül. Egyedül egy volt illegális kommunista vállalt felelősséget értük, és engedélyezte fellépéseiket a Duna Cipőgyár művelődési házában, de ez sem gátolta meg a csoport erodálódását. Ennek egyik oka a zárt közösségekre jellemző (egyes tagok kizárásáig elmenő) szektásodás volt, illetve az, hogy a bábosok/színészek egy része betagozódott a Fodor Tamás vezette Stúdió K-ba, a „polbeat” hagyományait, a latin-amerikai dalokat és magyar népzenét „remixelő” egy idő után zenészek 1972-től Vízöntő majd később Kolinda néven folytatták tevékenységüket (s akiknek olyan dalai égtek bele a szocializmusban felnövő nemzedék tudatába, mint a Föld és víz vagy A két kakas).
Az Orfeo csoportnak azonban volt egy kevéssé ismert képzőművészeti szekciója is – az ő munkáik bemutatására koncentrál a 2B Galéria kiállítása. A figuratív ábrázolásra „esküdött” társaság vezetője a nemrégiben elhunyt, akkoriban fiatal KISZ-titkár, Bálványos Huba volt: a Kerítés című, erőteljes szimbólumokkal telített grafikája vezeti be a tárlatot. A tárlókban látható, a részvevőket ábrázoló dokumentumfotók mellett rajzok és szobrok mutatják be ezt a vonulatot, mintegy fel is vetve a kérdést: volt és van-e immanens értékük ezeknek a művészettörténet által alig ismert munkáknak. Még ha el is fogadjuk, hogy a műveket 17-20 éves, fiatal művészek készítették, a ma már szintén elhunyt Englert Judit vagy Szalma János hetvenes évekbeli kisplasztikái megkerülhetetlennek tűnnek. Ahogy az Orfeo csoport keretén belül készült szociofotók is: igen erős válogatást láthatunk Szilágyi Anna Moszkvában és Budapesten készült felvételeiből vagy Fábry Péter portréiból.
A kiállítást egy furcsa, spontán polémia egészíti ki a falakon: Forgács Péter és Komjáthy Anna utólagos vitája rámutat arra, hogy az eltérő életutak inkább erősítették az évtizedek során a tagok közé épült falakat. Így öregszünk, s vesznek el a hitek és remények. Mégis egy akkori daluk viszont aktuális lett, s akár (politikai) szlogenné is válhat: Törd a kerítést, törd a falakat át!
Dékei Krisztina
2012. 01. 16.