Waldsee 1944
A térképek tanúsága szerint Waldsee nevű településből, városkából vagy tóból Ausztriában, Németországban és Svájcban tucatnyi is létezik, az a nyaralóhely azonban csak azokban a gyáva és cinikus náci agyakban terpeszkedett, melyekben megfogamzott az ötlet: az 1944 nyarán Auschwitzba deportált zsidókkal levelezőlapokat kell íratni, amelyekben és amelyekkel „megnyugtathatják” a még otthon maradottakat. Az elementáris gazság eme ostoba kis epizódját Randolph L. Braham idézi fel A magyar holokauszt című nagy monográfiájában, s amikor nem létezőnek írja-tételezi a földrajzi nevet, annyiban igaza is van, hogy itt egy „átlagolt” és ellenőrizhetetlenné elkent hellyel-helyzettel igyekeztek „fedezéket” keresni a náci hivatalnokok. Braham aztán leírja, hogy néhány levelezőlapon kódolva megérkezett a valódi üzenet is: a feladók a haláltáborból küldték – valószínűleg utolsó – szavaikat.
Sylvia Plachy
Ennek a történetnek a vizuális megfogalmazására kért fel külföldi és magyar művészeket Böröcz András és Böröcz László, s megkötésként csak a levelezőlap méretet határozták meg. Elképzelésük rokonszenvesen józan volt: a Waldsee-levelezőlapok önmagukban is tükrözik az infernális képmutatást, így inspirálóak lehetnek tágasabb gondolatok megfogalmazásához, másrészt, mert eleve hordoznak grafikai jegyeket, könnyebb révükön képpé formálni a meg nem élt tapasztalatokat. S van, pontosabban, mint a kiállításon kiderült, csak rejlik egy harmadik esély is a Böröcz testvérek ötletében: keretbe lehetne fogni és ezzel megtörhetővé tehető az idő, éppen, mert levelezőlapról, tartamról és távolságról, információról és annak tökéletlenségéről van szó; sőt „fonatot” is lehet képezni a művészetből és annak idejéből meg a történelmi időből: Möbius-szalag gyanánt mail artként is megfogalmazható tehát az elmúlt hatvan év. Ez az aspektus – meglepő módon – a húszegynéhány művész közül egyedül Maurer Dórának jutott eszébe, aki nagyanyja írását imitálva önmagának írt fakszimilének tűnő lapot, összegyűrve az időt és valóban személyessé téve, egyszersmind konceptualizálva a meg nem élt tragédiát. Némileg hasonló munkát készített Gellér B. István is, aki ugyancsak megértette, hogy ebben az esetben a postai művészet a legkézenfekvőbb eljárás, ám azzal, hogy „talált tárgyat” – egy, az ukrajnai munkaszolgálatból küldött valódi, kéregre írt és kalandos utat megjárt lapot -reprodukált, éppen attól a konceptuális személyességtől „óvta meg” önmagát (esetleg hátrált vissza tőle), melyet Maurer mailjével oly bátran elvállalt.
Amúgy a kiállítók alapgesztusa az idea személyessé tételét illusztrálja: igyekszenek belehelyezkedni a hatvan év előtti „szerepbe”, mely kétszeresen is áttételes játék. Egy eleve hamis-hazug helyzetet kell utólag kommentálni és egyszersmind elemezni-illusztrálni. Böröcz András skatulya-embereiről rajzol kváziügyetlen nyaraló-zsánert, Roskó Gábor rosszcsontos montázzsal mintegy kioperálja önmagát és szeretteit az időből, s a cinizmus öröklétébe helyezkedik át, Eperjes Ágnes pedig, begyűjtve néhány Waldseet jelöld közlekedési tábla fényképét, megpecsételi karját e helységek postabélyegzőivel. A másik fél, a néző részvételére számít viszont Rajk László hajtogatható krematóriumával, mely fanyar kreativitási gyakorlatként avatja be a játékostársat a technológia fortélyaiba.
A kiállítás – mely, legyünk őszinték, nem mentes a jó szándékú, de ordítóan szentimentális munkáktól sem, ám az átlagot tekintve mégiscsakrendes színvonalú gyűjteményt reprezentál -, nos, a tárlat elsődleges célja természetesen az emlékállítás, ami, úgy tetszik, a kortárs magyarországi társadalmi morál egyik legambivalensebb problémája. Nem hiszem, hogy a 2B Galéria közvetlen célja az lenne, s egyáltalán lehetne, hogy beleavatkozzon az eredménnyel egyelőre nem vagy alig kecsegtető és színvonalát nézve is kétségbeejtő vitahelyzetbe, az viszont bizonyos, hogy a Waldsee-lapok többségével érzékletes érveket adhatna a figyelmes résztvevőknek.
Hajdu István
28 Galéria, július 3-ig (pénteken: 14-18, szombaton: 11-17 óráig)