2B Galéria, Budapest, 2019. április 24 – május 22.
A kiállítás címe és vele a téma látnivalóan ihletőleg hatott a művészekre. Hogyne ihlette volna meg őket a titkos szó varázsa. A titoknak van egy olyan erotikus töltete, amely alkotásra serkent.
A titkos Peszach-ban ellentmondás feszül, hiszen ezen az estén mesélik el a zsidó férfiak fiaiknak az Egyiptomból való szabadulás történetét. Ekkor minden az akkori sanyarú sors és a mostani-majdani szabadulás ellentétét hangsúlyozza. Így áll a szövegben: „Most szolgák, jövőre szabadok.” Vajon az akkori zsidók számára, akik titkon ülték meg a szédert, milyen reménység volt a szabadulásra?
Kik ezek az „akkori zsidók”? És miért nem tarthattak szabadon Peszachot?
Spanyolországban a 15. században a spanyol, majd spanyol nyomásra a portugál zsidók kényszerből, külön a zsidók „megszüntetésére”, likvidálására – hogy ilyen modern és ismerős szavakat használjak! – létrehozott Inkvizíció hathatós érveire, de gyakran látszatra fölvették a kereszténységet, de titokban megtartották, helyesebben tartottak zsidó ünnepeket, főleg a Jom Kippurt és a Peszachot, az Egyiptomból való szabadulás ünnepét. Ennek bevezető estéje a széder (az ünnep rendje), amikor az ünneplők a kivonulásra: a szabadulásra emlékeznek.
Az önként áttérteket conversónak hívják, a látszatból, konkrétan: az életük megmentése érdekében áttért zsidókat marranónak,. A szó azért érdekes, mert spanyolul disznót jelent, de a spanyol a „rituálisan tiltott” jelentésű arab szót vette át. Fölmerül a kérdés: Ismeretes-e hasonló eset, amikor az ellenfelet/ellenséget a saját tilalmával ócsárolják? Érdekes mozzanat az is, és a kiállítás anyagában ez is szóhoz jut, hogy a zsidó hagyományban oly jelentős öröklődés (harmad-, negyedíziglen jár büntetés és jutalom) a marranóknál negyedíziglen érvényes. Külön törvényt is hoztak, amely bizonyos állások betöltése esetén „vérségi igazolást” ír elő.
Az alábbiakban a marrano-mentalitás, -jelenség szempontjait figyelembe véve és ezek mentén próbálom megérteni a kiállított műveket. Helyhiány miatt csak pár művész példáján mutatom be a kiállítást.
Roskó Gáborral kezdem, az ő Ünnepi asztal Jézus lefelé fordított kezével c. képével. Elsőre a hamis boldogság, a nem-igaz érzés, az ideológia uralmát látjuk, éljük. Madarak csicseregnek, bohók vagyunk és szeretjük egymást. Nota bene: a szöveget még nem olvastam, csupán a kép láttán jutott eszembe a bohó szó. Az ál-jóérzés. Giling-galang, szól a harang. A különösen beszédes, de nem mondanivalókkal agyonzsúfolt kép a szöveggel együtt a marrano-kérdést a hamisság, a „nem az, ami” oldaláról ragadja meg. Az első szinten: a szocreál időket, tematikát, könyvillusztrációkat idéző képet Roskó egy paraszt-barokk képkeretbe foglalja, amelyen a falvédő-költészetet idéző verset olvasunk. Ezek a furcsaságok amúgy nagyon is a magyar 50-60-as évek tompa-szürke „idilljét” idézik. A „bohó mese” maga is e hamis látszat, kettős beszéd, a Magritte-ot idéző, „ez pipa – ez nem pipa” paradox igaz nemigazságát, szó és kép groteszk ellentétét fejezi ki.
Mert mit látunk? Egy asztal egyik oldalán a nagylány két kezével barátian átölel két fiút, mellettük, a rövidebb oldalon ül a harmadik, teljesen külön. Az uralkodó hármas úttörő nyakkendőben, vörös-narancs színekben virít, míg a negyedik szereplő ezzel a színvilággal kicsit sem harmonizál, egyenest annak ellenében zöldell s ad a képnek piros-fehér-zöld színezetet. Ő volna a marrano? Vagy az, aki nem lett úttörő? Az arcok azonban mind egyformák: valami tiszteletteli csodavárás ül ki arcukon. Roskó itt némiképp követi a klasszikus perspektíva nagy „trükkjét”, a néző tekintetének vezetését, csakhogy itt az úttörők tekintete mutat a főalak, a disznó irányába.
Ám ez az irány – szemben a megszokott fölfelé-vel – itt a lefelé, a Jézus lefelé fordított keze, pontosabban annak hazudott irányába. Valójában egy orr-ral a földnek fordított disznót bámulnak. Nem árulom el, honnan ismerős a kép, Böröcz András egyik művénél még visszatérünk rá. Azután, hogy a szó, ezúttal a cím tökéletesen becsapott bennünket, már alig csodálkozunk, hogy „visszakeresve” a disznó eredetét, otthagyva a vezető tekinteteket, hogy saját kíváncsiságunkat elégítsük ki, egy feslett jelenet elmosódó részleteit véljük látni: egy meztelen férfi négykézláb szimatolja a nekünk háttal ülő, szintén meztelen nő hátát-hátulját, amelyen kígyóra emlékeztető fonál fut végig. Ez utóbbi feltevést egy nehezen kivehető, ám határozott irányt mutató nyíl igazolja. A nőnek pedig mintha farka volna! Ez képezné tehát e fordított és paradox világ timpanonját.
Azt látjuk még, hogy a férfiakt oldalából kardmarkolatként indul lefelé a disznó. Orra egy metszéspontba, az asztal sarkába szúródik. Roskó, a címre utalva, két, szemként szolgáló csavart is bever a mostanra már teljesen jelképnek kezelt állat testébe. Hogy még egyet „csavarjon” a képi narratíván. És mit lát a néző az asztalon, amelyet ilyen intenzíven figyelnek? Egy üveg fedelű, a perspektíva szempontjának nem igazán megfelelő dobozt, alatta pedig, a disznó vertikális síkjára merőlegesen két villa feszül egymásnak, idézve Michelangelo Ádám teremtése c. képét. Pofája az állítólagos lefelé mutató, tehát semmiképp nem győzedelmes (Pantokrátor), inkább ölni kész Jézus-kéz öt ujjának is megfeleltethető. A négyágú villa is az áldásra és/vagy gyilkolásra kész emberi kéz jegye. Most pedig, hogy a kör bezáruljon, nézzük meg ezt az idilli egységet árasztó – és mennyi háború ürügyéül szolgáló – hármasságot, különösen a kezüket. A baloldali, göndör hajú, jótanuló kisfiúé az ördög szarvát, manapság a győzelmi kéztartást formázza. A nagylány mintha fityiszt mutatna, a vagány fiú meg az iskolai jelentkezést ábrázolja némi obszcén gesztussal tetézve.
A titok mindig kettősség. A kérdés ez: a nyilvánvaló rejti a titkot, vagy a titok mutat a nyilvánvalóra?
Roskótól Böröcz Andráshoz vezet az egyik út, amennyiben ő is alaposan kihasználja a disznó-motívumot. És nem csak képileg, a művek kísérőszövegében is. Itt szerepel az azóta elhíresült „Ő VOLT A SOROS!!!” anti-performance, amely olyan mellbe vágó, hogy többször kellett ellenőriznem, hogy Böröcz a képein fölhasználta-e. De ne hamarkodjunk az ítélettel. A művész nem egyszerű mellérendelő gondolatkísérletet jelenít meg: disznó – disznóvágás – tűz – égő csipkebokor – malacpersely – Hephaisztosz – és még. A műveken kívülre helyezett Soros-fotóból és alapján értjük meg, hogy mit jelent, amikor az embert a tisztátalanság jelképével, a disznóval azonosítják.
A másik elágazás Rácmolnár Sándor Titkos Peszach c. műve, amely – a szerző saját elmondása szerint – egy tükörre gravíroztatott, keresztény és zsidó szimbólumokat magán hordozó kezet ábrázol. A rajzolat a zsidó papi áldás egyik, nevezetesen jobb keze – a Kabbalában a pozitív pólus, többek között az adakozó kéz! -, alul a Tetragrammaton első fele, a JH. A keresztény vallásból a Hit – Szeretet – Remény /sic!/ jelképe sugárzik a kéz fölött – magában! Mert a két szimbólum között nincs párbeszéd. A szerző által lázadásként értelmezett hűség őseik vallásához tette számukra lehetővé – amennyiben a művet egy régről ránk maradt tárgyként kezeljük, hogy „e tükörben meglátva magukat, eldöntsék, melyik vallással azonosulnak”.
A tükör, amely oly sokszor a hamisság, a látszat jelképe – már azzal is, hogy megfordítja a jobb és bal oldalt -, maga volna a kényszerű conversio?
Horváth Ágnes
2019. 06.