Fotó: Németh András Péter
Böröcz Emil végzettsége szerint technikus. Nyugdíjas korától lett ideje arra, hogy alkotó tevékenységbe kezdjen; ekkor derülhetett fény arra, hogy nem kevésbé sokoldalú és kreatív, mint a művészettel hivatásként foglalkozó fiai, András és László. Böröcz Emil botokat és késnyeleket, késtokokat farag, ezek azonban távolról sem fegyverek: a legszelídebb és legbékésebb tárgyak, amiket csak képzelni lehet. A bot biztosabbá teheti a járást, a kés pedig olyan eszköz, amire az embernek bármikor szüksége lehet ” igaz, a végső esetben mindkettő szolgálhat önvédelemre is. A botok anyagai között sokféle fafajta szerepel, készítőjük különösen kedveli a somot. Kisebb-nagyobb egzotikus fadarabot, szarvasagancsot is beleépít a botok szárába vagy fogantyújába. A lényeg azonban a díszítés: faragás, festés. Indák kanyarognak, virágok nyílnak a botok szárain, hol stilizáltabb módon, hol pedig részletgazdagon, tarka színezéssel, sárga- vagy vörösréz dróttal kiverve, egy-egy apró színes kővel is díszítve. Állatfigurákat is találunk: nagy csőrű madár vagy éppen csavarodó szarvú kos feje a fogantyú, zöld kígyó tekereg a bot szárán. Az ember is része ennek a világnak: a bot, késnyél végéről kalapos férfifej néz szembe velünk, másutt a kézbe illő botfogantyú maga is faragott emberi kéz. Böröcz Emil világába a csillagok is beletartoznak: kisebb-nagyobb sárgaréz pontocskák jelenítik meg a Naprendszer bolygóit, valamint a Kis- és Nagygöncöl csillagait.
Honnan származnak a motívumok, mit jelentenek, miért ilyenek, miért éppen ezek kerültek egymás mellé? Az inspiráció forrásai a könyvekben és múzeumokban látott tárgyak, amelyek sora a magyar pásztorfaragásoktól az indián faragványokig terjed. Az inspiráció azonban csupán annyit jelent, hogy érdemes lenne valami hasonlót megpróbálni. Böröcz Emil faragásain saját világ születik, az azt benépesítő lények pedig mindnyájunk számára ismerősek. A figurák megformálásának módját akármely kultúra sajátjának mondhatná, hiszen az a helyhez köthető konkrét tradíciók fölött áll. A munkákon valami nagyon egyszerű és tiszta, spontán és szívből jövő dolog bontakozik ki, ami üdítően hat fáradságosan megfejthető elméleti rendszerektől túlterhelt korunkban. Minden az, aminek látjuk, nem több, nem kevesebb: a madár ” madár, a csillag ” csillag, az ember ” ember. Böröcz Emil botjai azt bizonyítják, hogy a városias életmód terjedésével talaját vesztő népművészet nem tűnik el, hanem ” másfajta formában ” továbbra is közöttünk él. Olyan alkotók jóvoltából, akiknek nincs kapcsolatuk a tradicionális paraszti kultúrával, de nincs végzettségük a népi kismesterségek egyikének ismeretéből sem. Ösztönösen rátaláltak egy anyagra, megismertek egy technikát, s ezek birtokában örömmel, kedvvel, szeretettel dolgoznak. A művészetnek nincs vége, csak észre kell vennünk azokat a műveket, amelyekben elkezdődik.
Prékopa Ágnes
2004. március