Féner Tamás attributált portréi, amint az a kiállítás koncepciójában is áll, inkább Barthes értelmezését hozzák játékba: „Konnotációnak nevezzük azt az eljárást, mikor a csupán elsődleges jelentéssel bíró fényképet másodlagos jelentéssel ruházzák fel.” „A nem attributált portré az ábrázolt személyiségére épít, ez általában ismert emberek esetében a megfelelő megoldás. Az attributált portrén a lefényképezett körül rendezzük be világát. Ez lehet adekvát, lehet inadekvát. Mindkét lehetőség gazdagítja ismereteinket, kulcsot ad modellünk megmutatásához. Az attributáláshoz néha kevés is elég. Ismert személyiségről is készülhet attributált portré. Ezzel vagy megerősítjük a róla kialakult képet, vagy kiegészítjük” – így Féner.
Most szólok, idő kell hozzá, türelem, lelassított élet. Nemcsak a Féner által elhasznált fényes évtizedekről van szó, amelyek megmutatkoznak a kiállítás képein, hanem az olvasó idejéről is, ha ellátogat a Böröcz fivérek galériájába. Ezen a tárlaton – milyen alkalmas ez a régi terminus! – ugyanis képtelenség végigrohanni. Nemcsak a képek marasztalnak, az elegánsan, külön teremben kiállított szövegek, az egyes portrékhoz fűzött arabeszkek is arra ösztönöznek, hogy a lassú szemlélődés stratégiáját válasszuk.
A képzőművészet az attribútumot szótárszerűen azonosítható jelentéssel használja, az ábrázolt tárgy ikonográfiailag rögzített közmegegyezésre épít, olyannyira, hogy az attribútum hiányában az ábrázolt személy gyakorta már-már azonosíthatatlan volna. Képzeljük el Szent Sebestyént a nyílvesszői, Szent Ferencet a madarai, Szent Zsoltot agancsgombos vadászzekéje nélkül.
Féner Tamás attributált portréi, amint az a kiállítás koncepciójában is áll, inkább Barthes értelmezését hozzák játékba: „Konnotációnak nevezzük azt az eljárást, mikor a csupán elsődleges jelentéssel bíró fényképet másodlagos jelentéssel ruházzák fel.” „A nem attributált portré az ábrázolt személyiségére épít, ez általában ismert emberek esetében a megfelelő megoldás. Az attributált portrén a lefényképezett körül rendezzük be világát. Ez lehet adekvát, lehet inadekvát. Mindkét lehetőség gazdagítja ismereteinket, kulcsot ad modellünk megmutatásához. Az attributáláshoz néha kevés is elég. Ismert személyiségről is készülhet attributált portré. Ezzel vagy megerősítjük a róla kialakult képet, vagy kiegészítjük” – így Féner.
A fotókon, Ottlik metaforáját kölcsönvéve, tengernagyok a propellerről. A képek a művész jól ismert, ikonikus portréit töltik fel újabb, olykor valóban enigmatikusnak tűnő jelentéssel. Az egyik módszer viszonylag egyszerű, Féner a régi portré kópiáját kiviszi a fényre, és a kép felületére rátesz valami tetszőlegeset. Szerintem úgy játszik, azzal halálos komolysággal, ahogy mi, a többiek, utoljára négyévesen tudtunk. Aztán a jó öreg 6×6-os Rolleiflexszel letényfékezi (copyright: Tandori) az így kialakult installációt. Az már varázslat, hogy ezek a kacatok – perforált lemezek, rugók, csigába hajlított drótdarabok, nagyítórudak – miként válnak az új képen hűvösen indusztriális, absztrakt képelemmé, ahogy Parti Nagy Lajos fogalmazott megnyitójában, a „rituális konstruktivizmus” jegyében.
A módszer éppolyan rafinált, amilyen egyszerűnek látszik. Felszámolja ugyanis az eredeti portré „ablak-természetét”, az attributált portré már nem az ábrázolt személyt, hanem annak fotóját tárgyiasítja, így az eredeti képet és alanyát már eleve az eltűnt idő részeként, emlékként állítja elénk. A régi kép az új elemévé, alapjává válik, ha tetszik, elveszti harmadik dimenzióját, a preparátumok jelen ideje magába szívja a portré múltját. Fájdalmas aktus, különösen azokban az esetekben, ha az eredeti portrék alanya már nem él. Kassák, Jancsó Miklós, Jerger Kriszta, Ádám Ottó, Barcsay Jenő, Kézdy György képére a szenvtelen, túlélő tárgyak árnyéka vetül.
A másik módszer, hogy az attribútum maga is kétdimenziós. Komoróczy Géza képe a Vatikánban őrzött, hellenisztikus Nílus-szobor fotójával társalkodik. Iványi Gábor az I.ten szó héber rasztere mögül néz ránk. A lehunyt szemű Juhász Ferenc arcát a szignóiból szőtt textúra halotti lepelként kendőzi el.
És van a harmadik, a legrejtélyesebb eljárás. Schaár Erzsébet, Bálint Endre, Segesdi György eredeti „portréi” az ábrázolásuk nélkül készültek, az alanyt eredetileg is attribútumaival idézték meg, ezek az attribútumok attributálódtak most tovább, de a Schaár-portré esetében például úgy, hogy az új képréteg behatol a régi virtuális terébe.
Mint tudjuk, Féner, finoman szólva, a szavak embere is. A képekhez fűzött rövid textusok is attribútumok, a portrék folytatásai más eszközökkel, másfelől a legváltozatosabb regiszterekben mesélik el a fotográfus életének hol zen koanra, hol haszid mesére, hol pesti viccre hasonlító epizódjait, ráadásul slemil sajtótörténeti anekdotaként is élvezheti némelyiket, akinek éppen erre támad kedve. A kiállítás egésze pedig, szándéka volt-e vagy sem, mandínerből emléket állít a lassan süllyedő propellernek, vagy másképpen, a szabadelvű és európai Magyarország szétfoszló illúziójának.
Németh Gábor
https://www.es.hu/cikk/2021-11-05/nemeth-gabor/tengernagyok-a-propelleren.html