2004-2005 fordulójának budapesti kiállításait szemlélve a tárlatlátogatóban megfogalmazodik az a kérdés: vajon a kortárs magyar képzőművészet szembe mer-e nézni a globális társadalom kihívásaival és a fel nem dolgozott történelmi traumák tömegével. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen hogy tájékozódási pontokat keresve ne értékeljük át múltunkat. Ennek a múltnak részét képezi a XX. század magyar művészete, számos eddig nem ismert művészi teljesítménnyel. Erdély Istvánnak a 2B Galériában megrendezett életmű-kiállítása a maga katartikus erejével képes megkérdőjelezni eddigi ismereteinket a közelmúlt hazai művészetéről.
Harmadik Testamentum
Az 1987-ben elhunyt Erdély István (művész nevén: Erván), Erdély Miklósnak, a magyar avantgard vezéralakjának édesapja, nyolcvanhárom évesen 1980-ban rendezte első kiállítását a Vizivárosi Galériában. Civilben építész és feltalálóként dolgozott, de valójában a XIX-XX. század meghatározó szellemi mozgalmainak volt képviselője és magányos harcosa. Sem irásaiban, sem képzőművészeti tevékenységében nem talált sem mesterekre, sem követőkre. Nagy valószínűséggel nem is látta ennek szükségét, hiszen életműve – legyen az irás, mint a Harmadik Testamentum, vagy lakásának műalkotásként való dekorálása – mesze túlmutat a szűk műfaji kategóriákon. Erván különleges művészi magatartása abban állt, hogy ellentétben sorstársaival – a művészetet nem az egyéni és a történelmi trauma formákká nemesítésére használta, hanem olyan kérdések megválaszolására mint: „…mi a lét ” mi a létezés „, mi a létező?” Ezzel olyan, számunkra ismeretlen bölcseleti, vizuális univerzumot mutatva fel, ahol az elemek nem alá- és fölerendeltségben léteznek, hanem egymas mellett, elfogadva a létezés egyediségét és az igazságok sokféleségét. A hazai művészetben szokatlan vitalítású képein a zsidó és keresztény szimbólumok a magyar szecesszióból ismert népművészeti motívumokkal és a huszas-harmincas évek újságilluszrációinak világával keverednek. Ĺ maga ezt írta művészetéről: „…inkább a meseszerűség irracionális kötetlenségének lehetőségeit aknázza ki, és ezáltal a nézőt a súlytalanság állapotába ragadja, melyben függőleges és vízszintes elveszti érzelmét, úgy, hogy a tériszony jelei egyeseknél megmutatkoznak. De az is megtörténhet, hogy ebben a szimbólumokká szublimálódott, elvont atmoszférában benső önmagunkra találunk.”
(2B Galéria, január 29-ig)
Kicsiny Balázs
2005. január