Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből
Farkas Zsófia kurátor a 2B Galériában rendezte meg az Abádi Ervin, Ádler Miklós, Barta Ernő, Bán Kiss Edit, Fekete Edit, Gedő Ilka, Gyenes Gitta, Jankai Tibor, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Reichental Ferenc, Turán Hacker Mária, Shraga Weil, Vörös Géza döntő többségükben közvetlenül 1945 után készült rajzaiból létrehozott kiállítást. A tárlatlátogató vagy újságolvasó zavarban lehet, mert a fenti alkotók közül a magyar művészettörténetben fontos szerepet játszó, nagyszerű Gedő Ilkán kívül megeshet, hogy senkit sem ismer. S erről nyilvánvalóan nem ő tehet, nem is a 2B Galéria, s még a Zsidó Múzeum is csak részben, lévén hogy mifelénk a gettót, a táborokat meg- és végül túlélt művészek igen eltérő és fontos munkái nem kerülhettek a múzeumi nyilvánosság elé. Nyilván nem egy s nem is feltétlenül közös oka van mindennek, de azt hiszem, hogy a magyar művészettörténet kánonjának szűkössége mindenképp szerepet játszik abban, hogy a kiváló kurátor és művészettörténész, Farkas Zsófia, és a Galéria igazgatója, Böröcz László csak most mutathatta be a fenti alkotók műveit.
Még mindig elöljáróban: nyilván az sem véletlen, hogy a munkák túlnyomó többsége sorozatokból áll, s persze az sem egyértelmű, mit is jelentsen ez. Barta Ernő igazán tanult mester volt, mind a technikai, mind a szerkesztési problémákkal fölényesen bánt. A Danse Macabre, tehát a Haláltánc című sorozatának esztétikai ereje s ugyanakkor kétséges eredménye a grafikák finomságának, a rajzok pontosságának, olykor üres teatralitásának és a téma irgalmatlan brutalitásának kettősségében áll. A kortárs események, tehát a koncentrációs és megsemmisítő táborok világa, valamint a haláltánc historikus paneljeinek már-már giccses emelkedettsége, üressége együtt: valóban egyedülálló élményt nyújt. A kifinomultság és a brutális jelenetek mellett Barta lenyűgözően bánik a méretekkel: a vagonba szállásra váró zsidók és a csendőrök között egy hatalmas, kétembernyi méretű csontváz áll, s eldönthetetlen, hogy felemelt karja épp az ő fenyegetését vagy rémületét idézi-e fel.
Lakos Alfréd a gettóban zajló életet és a folyamatosan jelen lévő halálos fenyegetést idéző rajzait a látogatónak érdemes Barta munkáival összevetni: a kétféle szemlélet, a két megoldás – a távolságtartás és a közelség, a riporteri részvétel – együttes jelenléte segít a jelenben élőknek megérteniük az 1944–45-ös év rettenetét, a megaláztatás visszavonhatatlanságát.
Ebben a kontexusban érdemes felidéznünk a kiállítás egyik vitathatatlan meglepetését, Lukács Ágnes Auschwitz Női tábor című sorozatát. Ő 1944 júliusa és decembere között volt Auschwitzban, onnan még két táborba vitték át, végül 1945 áprilisában került haza. Az itt kiállított sorozatból készült albumot 1946-ban a Szocialista Cionisták Pártjának kiadója jelentette meg. Lukács utóbb hosszú évtizedeken át rajztanár volt, s végül 2016-ban, hosszú élete kilencvenhatodik évében halt meg. Többször visszatértem a sorozathoz, amely a személyes tapasztalatokat rögzítette, kérlelhetetlen pontossággal. Az ő munkái a lehető legvilágosabb érvek a koncentrációs táborok művészetének fontossága mellett: hiszen a még működő lágerekben csak az SS fényképezhetett, s minden egyes felvétel a hatalom iszonyatát, a tömeggyilkosságokra való folyamatos felkészülés állapotát rögzíti. Ezek a rajzok viszont kérlelhetetlen válaszok.
S épp azért, mert pontosak, hitelesek, megrendítőek – sorsuk felvet egy kérdést. Érthetőnek tartom, hogy helyük van a Zsidó Múzeumban is. És ugyancsak helye kellene hogy legyen a Nemzeti Galériában vagy a Szépművészeti Múzeumban is. Úgy vélem, fontos lenne, hogy ott szerepeljen a XX. századi magyar művészetet bemutató állandó kiállításon. Ha valaha azt szeretnénk, hogy a holokauszt története magától értetődően a magyar történelem immanens része legyen, akkor olyan, az emlékezetet meghatározó kereteket kellene teremtenünk, mint például egy ilyen sorozat nemzeti múzeumi kontextusban való bemutatása.
A holokauszt alatt történtek dokumentumainak gyűjtése, megőrzése, bemutatása értelemszerűen a Zsidó Múzeum és Levéltár dolga és kötelessége – ezt egyetlen pillanatra sem vitatom.Ám ez nem jelentheti azt, hogy egy-egy fontos alkotással, amely egyszerre tesz eleget az esztétikai, művészettörténeti normáknak és a történelmi önismeret feltárásának, nem kellene tágítanunk a jelenlegi művészettörténet kereteit. A most múzeumra már érett nemzedékek számára – ismétlem – evidensnek kellene lennie, hogy azok a meztelen, halálukra váró asszonyok, gyerekek ezeken a képeken: az ő elődeik voltak, s akár egy családba is tartozhattak volna.
Tény, hogy ez a remek kiállítás, ez a pontosan kiválasztott és jól bemutatott anyag félreérthetetlenül mutat rá a teendőkre, az el nem végzett feladatok sorára. Ha az államszocializmus általában nem tudott s nem akart mit kezdeni a „partikulárisnak” nevezett identitásokkal, legyenek azok etnikaiak, kulturálisak, vallásiak, akkor több mint harminc évvel később, egy szabad és demokratikus országban nem a kisebbségek elkülönítése, hanem a közös hazájukban velük történtek együttes élményéhez, a közös tudáshoz szükséges kulturális keretek létrehozása a cél. A múzeumi művészettörténet mifelénk sterilebb és emelkedettebb, mint arra szükség lenne. A múzeumi látogatók által látott, tehát használt kánonok, témák, pátoszminták, elbeszélések gazdagsága alapvető kérdés.
„De hát ez még mind csak álom, ígéret és megszállottág. Igaz, hogy épp azért tesz képessé olyan erőfeszítésre, amilyenre egész nemzedékek is ritkán vállalkoznak s amelyre a józan ébrenlét sosem vállalkoznék. El kell felejteni, hogy űr van alattunk, hogy a semmiből kell mindent létrehozni” (Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán hatvan éve. Magyar Csillag, 1942. december). A feladat a magyar művészet amúgy létező közösségének nyilvánvalóvá tétele. Különbözőségeinek egy térben való bemutatását – talán nem a semmiből, de – létre kell hozni. Mindazokért, akik soha nem jöhettek haza, és akiket azokról a rajzokról ismerhetünk, amelyeket e kiállításon láthatunk.
György Péter
(Számunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk. A képek a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdonai.)
https://www.es.hu/cikk/2021-08-06/gyorgy-peter/szemtanuk.html