A varázslatos szépség ünneplésével szerezhet felszabadulást a mindennapok tengernyi mocsoksága alól a szerencsés látogató, attól a pillanattól kezdve, amint átlépi a 2B Galéria ajtaját. Ilyen textilkiállítás nem volt még ezideig idehaza. Nemcsak arra gondolok, hogy a művésznőt nem tisztelték meg korábban azzal, hogy ekkora mennyiségben, a teljesség megvillantásának illúziójával tárhassa fel műhelyének kincseit, hanem főként az lehet az oka a gyönyörnek, hogy a textilművészetnek ezt a lágy, nyitott, szégyenkezést nem ismerő, szeretetteljes, a spirituális muníciót illetően zsongítóan illékony, de a technikai megvalósítást tekintve, komplex hatásokkal operáló, a képzőművészeti formákat az alfajok megjelénési szintje felett egyesító/meghaladó szemlélettel megteremtett változatát, azt hiszem, még nem láthattuk.
Kedves textilművészeim közül, Rónai képeinek nézése közben, Szenes Zsuzsa és Gecser Lujza jutott eszembe. Külön világot hozott létre mind a három, és mindegyikőjük alapvetően más utakon jár és járt. Szenes Zsuzsánál leginkább azokat a műveket csodálom, amelyekkel az alkotások anyagának természetes lágyságát az életfunkciók, a használat és magának az életnek a keménységével szembesítette. Azért nevezhető zseninek, mert ez – az anyag természetéből fakadóan, törvényszerű – lágyság nála mindig erősebbnek bizonyúl a durvaságnál, tág környezete és az élet brutalitásánál. Gecser Lujza alighanem az első összművész volt a magyar textilesek között. Már túl is ment, túllépett a textilművészeten. Azt híszem ő volt ennek a kifejezési technikának első olyan alkotója, aki puszta egoját, énjének komplexitását vetítette a néző elé, életének minden kínjával és örömével. Nála a személyiség szellemi és testanyaga túllépett a technikák mű/anyagán. Bele is halt, szegény.
Kettőjükhöz képest, Rónai Éva úgy szabadítja fel magát a művészetben, vagy temeti abba bele magát, teszi bele teljes énjét, hogy a művészet teljességével szembesül. A teljes kínálatot felhasználja. Nem avantgárd, performance(szerű), a világ rossz mivoltát ostorozó, azzal hadakozó, perelő magatartással, mint két kolleganője, hanem szinte beleszüli magát a nagyméretű vásznakba. Ő a csonkítatlan szépség anyjaként vagy lányaként éli le az életét, és hozza létre műveit. A mód, ahogy ( még egy viszonylag kisméretű alkotás esetében is legkevesebb egy év alatt ) létrehozza műveit leginkább a festők világlátására és módszerére emlékeztet. Az onnan ismert, simulékonyságában egységes, könnyen terjedő belső energiaorgia repíti az üzenet meséjét a szemünkbe. Vannak formák ugyan, sőt, nyílvánvaló formák vannak, de azok is a képek terének a részei. Beleolvadnak fizikailag is egynemű alkotóelemként a képegészbe. Olyan módon, mint ahogy egy opera nyitányába a később kifejtendő történések, történetek érzete és lényege. A színgazdagság ellenére és talán a tónusok hasonlósága meg a szerkezett egységes volta okán, egyneműek ezek a textilképek. Nagyban hozzájárul ehhez, hogy Rónai alkotásain nem léteznek térdimenziók. Nem látunk egymástól különböző tereket rajtuk. Egymásba épülnek, ugyan abba a dimenzióba csúsztatva jelennek meg a figurái, csak a tudatunkkal, és nem az érzékeinkkel fogjuk fel, hogy például, a hegyvonal és a tengervíz, az utóbbi felszíne felett, a felszínén, majd mélyének különböző szintjein jelenik meg a „valóságban” a helikopter, egy nagy hajó, a kacsacsapat és a halak raja. Rónai művén egy közegbe zsúfolva, azt színesítve és gazdagítva láthatóak egymás mellett, mintha egy középkorban készített, díszes Biblia képeit nézve élvezkednénk. A Rónai alkotások eseményekkel gazdagított, mégis a mozgások pillanatnyi fázisokba merevített képvilágát nézve, a szemlélőnek elkerülhetetlen módon jut eszébe az Ótestamentum, annak is főként a világ teremtéséről a vízözönről és Noé bárkájának küldetéréről szóló részei. Annak a fajta, rendcsináló, felvilágosító ábrázolási és elbeszélési módnak az igézete érinti meg a szemlélőt. ( És )Nemcsak az. Régi távol – és közel – keleti mesék, történetek szelleme és jeleneteinek, szereplőinek hangulata is életre kell újra benne. Nem feltétlenül a „sztori”: a hangulat. Pedig többnyira ugyanazon figurák testét, vonásait „festi” elénk: főként két gyermekét és bő családjának tagjait, szerepeket hívva elő belőlük. Olyan érzés is felmerülhet a kiállítás vendégében, hogy színházban van. Csak nem a modern Európában néz éppen egy előadást, hanem valahol Indiában, Kelet – vagy Dél – Ázsiában élvezi a játékot egy ezeréves bábszínházban.
Felhívom a jövendő látogatók figyelmét a Rónai munkákon látható vizekre. Hosszú évek tapasztalatai alapján állítom, hogy dúló, morajló, egyáltalán, hullámzó tenger vizét akár festményen, akár gobelinen képre vinni nagyon nehéz. Nagynevű és tehetségű művészek kudarcainak sorát hozhatom fel bizonyító példaként, de nem teszem, mert ehelyütt nincs értelme. ( Arról viszont nem hallgatok, hogy Konkoly Gyula szintjén nagyon kevesen birkóznak meg vizekkel a festők közül. ) Rónai vizeiben elmerülni szemünkkel, és beleveszni a hullámok táncába textiltengerein ( ! ) az egyik legkéjesebb gyönyör amit néző kiállításon átélhet. Kivételes érzékenységgel és érzékkel vált képessé arra, hogy eggyé legyen a hullámmal. Még pedig azzal a sodródó, kiszolgáltatott áramlattal, amelyik a hullámozgás uralkodó irányával szemben rohan. Azaz belülről, a magatehetetlen, kiszolgáltatott ellenhullámzás, a szétcsapódó, szétmálló vesztes élményét követve, szinte a „helyszinről” számol be az elemek harcáról.
Rónai Éva gyermekei képzőművészek. Roskó Bea és Gábor is szerepelnek művekkel a tárlaton, és Rónai, Gábortól származó unokája is kiállított. Róluk azért nem írok ezúttal, mert gyakrabban szerepelnek a kulturális sajtóban, mint az édesanya, nagymama. Másrészt, vendégekként vannak jelen a 2B – ben, csodálatukat és szeretetüket fejezve ki Rónai iránt.
Egy számomra különösen kedves, 1988 – as, Beáta című francia gobelinen lány ül egy leopárdon mediterrán ( dél – francia vagy észak – afrikai ) táj közepén oldalnézetben, hasonlóan az ősi egyiptomi testtartáshoz. A háttérben egy kastélyt látni meg eukaliptuszféléket talán ( dél – francia táj lesz mégis ). Bea úgy néz a(z őt) nézőre, mint a világ királynője. Keze az állat nyakán nyugszik. Az elvicsorítja lágyan magát. Nyelve kilóg a foga között.
Adjon valaki már inni neki!
(a Rónai Éva szövött képei című kiállítás október 4 – ig tekinthető meg a 2B Galériában)
Antal István
2008. szeptember 12.