Rig – Rigatar – Közelkép

Cigányok a magyar történelemben és kultúrában. Ebbe az alcímbe minden belefér, a sok gazda is a Lektorátustól a Budapest Galérián keresztül a Ferencvárosi Művelődési Központig és a főváros kulturális bizottságáig; mindenki jelöl öt-hat művészt, a végeredmény pedig valami nagyon furcsa kiállítás. Ez a tág koncepciótlanság ugyanis esztétikailag nagyon inkoherens és nagyon igazságtalan is, amennyiben nem jönnek ki jól belőle azok a roma művészek, akiket integrálni akarunk (szerintem helyesen) a művészet intézményes közegébe, de akik a kézművesség mágikus alapfokán közelítenek a képzőművészethez. Nehéz dolog, pusztán kiállításrendezési szempontból, közös falra szögelni Bada Márta puha, szenzuális olajképeit és mondjuk Július Gyula digitális printjét. Nem is lehetett. Ha a fölvetés nem ennyire általános, vagy még sokkal általánosabb, mindenki jobban járt volna. Ami érdekes viszont, hogy úgy tűnik, a magyar és a cigány kultúrának van közös érintkezési pontja, még ha anakronisztikus is: egyformán ragaszkodnak a historizmus nemzeties tónusához, és vonzódnak a romantika heroikus figuráihoz. Rákóczi és Munkácsy fontosabb, mint a jelenkori kultúra, ezért ha van mű, amely formailag és politikailag eltávolodik ettől, akkor annak nagyon kell örülni. Kállai András installációja a Magyar Gárda uniformisába öltöztetett Barbie babákkal némi reményre ad okot, mert mondani próbál valamit a jelenkori veszélyről. Egyébként pedig a Manamana projektje az, amely a Havanna lakótelep „negatív mítoszával” a legközelebb hozza egymáshoz a társadalmi és a művészi felületeket. A Havanna közelről olyan egyszerű, rosszindulatú és primitíven szolidáris, mint a falu, társadalmi konstrukcióként pedig sokkal bonyolultabb annál, mint amit a bűnözést visszaszorító videokamerák föl tudnak venni. Erhardt Miklós filmje nem a fölkérésre, 2006-ban készült.

Kürti Emese

Narancs XX. évf. 42. szám – 2008-10-16