Cigányok a magyar történelemben és kultúrában
2B Galéria (Budapest IX., Ráday utca 47.)
2008. október 11.-november 8.
Képzeljük el azt az abszurd helyzetet, amikor egy nemzeti válogatott keretébe nem a sikerért felelős edző, hanem egyes klubok vezetői delegálnak tagokat, majd e klubok (vagy fenntartóik) díjakat adományoznak az egymást nem ismerő, más-más edzésmódszerekkel felkészített játékosoknak – figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az így összeállított csapat csúfos vereséget szenvedett. Ha a sportban nem is, úgy tűnik, egy kiállítás esetében elfogadható ez a módszer – sajnos ez a jó szándékú, ámde a kortárs képzőművészeti élet jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó hozzáállás meg is látszik a végeredményen.
A 2B Galériában látható kiállításnak ugyanis nincs egyetlen, felelős kurátora: a tizenhat alkotó (köztük egy művészcsoport) kiválasztása/felkérése, azaz a „közelkép” megszületése körül többen is bábáskodtak.
A tárlaton három eltérő művészetkoncepció jelenik meg, amelyek néhány esetet kivéve köszönő viszonyban sincsenek egymással: vannak roma alkotók, konceptuális, a kortárs művészet kérdéseire reflektáló, progresszív művészek, valamint olyanok, akik főként 1989 előtt voltak aktívak, de már akkor is különutasnak számítottak, azaz a nemzetközi művészeti irányzatokat figyelmen kívül hagyták. Tovább fokozza a zavart, hogy csak a művek fele reflektál a tárlat eredeti alcímére, amely kifejezetten a roma kultúrában vagy a roma-magyar együttélésben fontos szerepet betöltő, történeti alakokat állította volna a középpontba. A reprezentatív funkció megkerülése/elutasítása érthető: manapság már finoman szólva is régimódi elképzelés nemzeti nagyságokról mondjuk portrésorozatot készíteni. Bár találkozhatunk cigány történeti alakokkal – Ferkovics József képén például a temető mellett a szabadságharc leverése felett búslakodó II. Rákóczi Ferenc látható, amint Barna Mihály hegedűszóját hallgatja -, gyakoribb a hommage képtípus: míg Bada Márta Lakatos Menyhért életművét idézi meg, Ádám Zoltán Balázs János képi világának átiratát készíti el. Szabó Tamás Balázs János portréja annyiban egyedülálló, hogy igen hasonlít másik kiállított szobrára: mindkét fej a Húsvét-sziget hatalmas kőszobrainak szigorú és kissé deformált arcvonásaira emlékeztet.
Kifejezetten szellemes Rácmolnár Sándor műve, aki Rigó Jancsi megtalált hegedűjének hátlapját, egy fikciót állít ki bumfordi szfinxszel, Níluson úszó ladikkal és a következő szöveggel: „Caraman-Chimay hercegnőmmel, az én szerelmetes Clarammal az 1904-ik évben a Fáraók Földjén, mikor is örökös kedves nótájára csónakázunk”. Vannak a roma tárgyú művek; láthatunk roma szereplőt (Lóránt Zsuzsa faragott képén egy férfit kisbabával), egy cigányokhoz kötődő foglalkozás, a lókupecség bemutatását (Lóránt János), a szegénységből eredő kilátástalanság ábrázolását (Földi Péter), továbbá finom szürreális illusztrációt Arany János Nagyidai cigányok című hőskölteményéhez (Almásy Aladár).
A kiválogatott művek eltérő művészeti felfogása/képi nyelve ellenére a rendezés mindent megtett, hogy létrejöhessen közöttük egyfajta párbeszéd. Azon művek esetében sikerült ez maradéktalanul, melyek kritikusan reflektálnak a kiállítás alcímére, azaz értelmezési keretük nem szűkül le a művészet ábrázoló funkciójára. A művészetnek igenis feladata, hogy érzékeny kérdéseket tegyen fel a roma és nem roma társadalom együttéléséből fakadó problémákkal kapcsolatban. Miként befolyásolja például a kisebbségről alkotott közhelyes kép egy mindennapi helyzet interpretációját? Július Gyula fényképén (címe szerint) a művész és apja látható: a kempingszéken üldögélő, szemlátomást otthoni ruhát viselő alakok mögött a háttérben egy vándorcirkusz sátrai tűnnek fel – a beállítás tehát azt sugallja, hogy hőseink a sátortábor lakói. Mivel a vándorcirkusz (akárcsak az utazó vurstli) üzemeltetése tradicionálisan roma foglalkozásnak számít, ez a kontextus határozza meg a szereplők identitását is, tényleges önazonosságuk lényegtelenné válik. Hogyan segíti elő a homogenizálást, az öntudatlan elő-
ítéleteket egy egyszerű vizuális azonosság? Gerhes Gábor fényképén (Antropológiai közös) két férfi látható – ugyanazzal az álbajusszal: a személyiség, az egyediség tökéletesen megszűnik azáltal, hogy a néző csak a feltűnő rasszjegyeket képes érzékelni. S ha már rasszizmus: Kállai András művén a szőke Barbie-babák árpádsávos kitűzőt és fekete egyenruhát viselnek, a szépség és tökéletesség együgyű szimbólumaiból militáns, árjatudatú arrogancia árad. A kapitalizmus konzumterméke az egysíkú, kirekesztő gondolkodás metaforája lett, s mint ilyen, vuduvarázslással legyőzhető, bezárható egy öszszedrótozott, speciális karanténba. A műben félig-meddig elrejtett, ironikus kérdés pedig az, hogy megnyerhető-e az agresszív és elvakult csordaszellem elleni harc csupán misztikus eszközökkel.
Milyen képet sugároz a média (televízió, internet) a romákról? Van-e, s ha igen, mekkora felelőssége a sajtónak a romákkal kapcsolatos előítéletek gerjesztésében/fenntartásában? A Manamana alkotócsoport által bemutatott sajtóanyagok és filmek éppen azt példázzák, hogy a kortárs képzőművészet egyik lehetséges, sőt igen fontos stratégiája az, hogy elemezze a képi toposzok hatásmechanizmusait, és aktívan elősegítse a társadalmi problémákkal kapcsolatos párbeszédet. A 2008 augusztusában Kispesten kilakoltatott roma családról készült, az interneten közzétett videofelvétel, s az eset kereskedelmi tévés szempontból történő újraforgatása kiválóan alkalmas a média hatalmi eszközrendszerének vizsgálatára.
A Manamana összeállításában látható a kiállítás egyik legjobb munkája, Erhardt Miklós Havanna 59. című műve. Az egykor eldzsumbujosodott, mára már inkább „csak” a szegénységtől sújtott Havanna-lakótelep egyik üzlethelyiségét egy hónapra kibérlő, ott nap mint nap fizikai munkát végző művész nemcsak tárgyilagos látleletet ad a lakótelep mindennapjairól, hanem feltárja azt az ambivalens viszonyt, amely a „röghöz kötött” közösség és a bármikor továbblépő idegen között feszül, nem mellesleg pedig rámutat a társadalmi viszonyokat befolyásolni óhajtó kortárs alkotóművész óriási felelősségére is.
Nem kerülhető meg azonban a díjkiosztó zsűri felelőssége sem. Miért csak különdíjjal jutalmazták a kiállítás másik kiváló művét, Szabó Eszter Ágnes konceptuális munkáját, amely egy következetesen ökologikus életmódot folytató szentbékkállai roma és az alkotó közös munkájából született? Mert a projekt része egy üveg lekvár is? Hát, több mint kilencven éve állította ki Marcel Duchamp Forrás című ready-made-jét, egy fejtetőre állított piszoárt. Ehhez képest egy, a jövőre eltett természetdarab nem tűnik sem érthetetlennek, sem provokatívnak. Ráadásul a lekvár többféle, vegyes és válogatott gyümölcsből készült.
Dékei Kriszta
2008. október