A zsidóság lelkiállapota, útkeresése a háború után
1945 – hogyan tovább? címmel nyílt kiállítás a Magyar Zsidó Múzeum szervezésében a Ráday utcai 2B Galériában. Az október 16-ig hétköznaponként délután 2 és 6 óra között látogatható tárlat arra keresi a választ, hogy a holokausztból megmenekültek milyen stratégiákhoz igazodva próbálták újrakezdeni az életüket a második világháború után.
Mire ezt a levelet megkapod, én már jó messze leszek, hatvanötödmagammal egy vagonban, útban Magyaróvár felé. Ott erődítési munkát fogunk valószínűleg végezni. Éjszaka jött az indulási parancs – írta N. munkaszolgálatos a feleségének, a ma is magántulajdonú levél keltezése szerint 1944. november 29-én, reggel fél 8-kor. Így folytatta: „Viseld magad erősen, tartsd magad és az lebegjen a szemed előtt, hogy már igazán nem tarthat sokáig. Csak a puszta élet! Aztán minden jó lesz. És ha – háború van – úgy rendeli a Sors, hogy nem láthatjuk többé egymást, tudd meg, hogy az én életem az volt, amit Veled tölthettem.” A férfi 1945. március 1-jén halt meg a Nyugat-Dunántúlon, ismeretlen körülmények között.
Éppen egy nappal későbbi a másik, jóval rövidebb levél, amellyel a a magyar zsidóság háború utáni dilemmáival foglalkozó, 1945 – hogyan tovább? című kiállításon találkozhattam: „Laci – Pista! Bízok abban, hogy Ti is otthon vagytok. Én egy hete vagyok Egerbe, Pestről kerültem haza. Mindenem elveszett, holmiaim nincs meg. Semmi sem fontos, csak a családjaink hazakerüljenek, ez életünk vágya! Írjatok, adjatok életjelt!”
A traumából nagyon lassan magukhoz térő zsidó közösségek már 1945 tavaszától megkezdték a veszteségek számbavételét, a túlélők utáni kutatómunkát. A felszabadulás előtti négy esztendőben a magyar zsidóság nagy részét – túlnyomó többségüket 1944-ben – meggyilkolták. A számok máig nem pontosak; körülbelül 120-200 ezer ember élte túl a holokausztot. Az 1941-es népszámlálás szerint ugyanakkor 724 ezer zsidó vallású magyar állampolgár lakott a megnagyobbodott országterületen. Hozzájuk számíthatjuk a 80 ezer kikeresztelkedettet, tehát a magyar zsidóság összlétszáma az 1941-es határok között körülbelül nyolcszázezer fő volt. A német megszállást követően félmillió embert kényszerítettek gettóba; az 1941-es cenzushoz képest sokan meghaltak, de így is lehetett 200-250 ezer olyan zsidó származású ember, akiket valamiért mentesítettek vagy az antiszemita rendelkezésekben felsorolt kivételezések miatt eleve mentesültek a csillagviselés és a gettósítás alól. (Nagy részük Budapesten vagy a főváros környékén lakott, őket csak közvetve, esetlegesen fenyegette például a nyilas pártszolgálatosok terrorja.)
A legtöbben a koncentrációs táborokba hurcoltak közül haltak meg. A száraz statisztikai adatok megdöbbentőek: 1945 és 1948 között körülbelül 25 ezer megmenekült lágerlakót vettek nyilvántartásba, akiknek csupán egy része tért vissza Magyarországra. Az üldözöttek közül a frontváltás után tízezreket hurcolt el a Vörös Hadsereg málenkij robotra. Rengeteg özvegy, csonka család, árva gyerek jelezte a pusztítás nagyságát. Csak Budapesten a gyerekek 8 százaléka lett árva, majdnem 50 százalékuk pedig félárva. Ilyen körülmények között kellett új életet kezdenie azoknak, akik sokszor nem térhettek vissza régi otthonaikba, hozzátartozóik többsége meghalt, és a legyőzött, romokban heverő országban, az általános nélkülözések közepette kénytelenek voltak a nyugati zsidó szervezetek és az állami szervek segélyein tengődni, hogy éhen ne haljanak. (A kiállításon megrendítő beszámolót olvashatunk egy anya napi „kenyérvadászatáról”, aki kisgyerekének igyekezett élelmet szerezni olykor kifejezetten veszélyes kerülőutakon.)
Az egyik túlélő visszaemlékezésében felidézi, hogyan kellett elbújnia lakásuk egyik szekrényébe részeg szovjet katonák elől. „Valami nagy ürességet érzek. Oroszok elől bújok, bújnom kell, nekem? Nekünk?” Az általános csalódással szorosan összekapcsolódó üresség-érzet egyébként is alapvonásként jellemezte a traumák során keresztülmentek tömegeit, ahogy erre A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban című, a tárlaton olvasható egykorú írásában a neves idegorvos, Kulcsár István (később az izraeli elmegyógyászat egyik megteremtője) felhívja a figyelmet: „A megrázkódtatás utáni dermedtség jellemezte a zsidóság többségének lelki életét a felszabadulást követő hónapokban. Szorongó mellkasuk még nem tudta magába szívni a szabadság éles levegőjét, és még a gyászra sem volt könnyük. E lelkiállapot egyeseknél kifejezett betegséggé fokozódott, idegennek tűntek önmaguk előtt, és idegennek tűnt számukra a világ. Mintha testük, érzelmeik, gondolkodásuk megváltozott volna, mintha elvesztették volna személyiségüket.”
A lelki merevség a következő másfél évben oldódott, de ennek következménye Kulcsár István szerint az, hogy tudatuk „benépesül kísértetekkel”. Van, aki állandóan füstszagot érez, más a vissza nem tértekkel perlekedik, vagy békés hivatalnokként egy napon „köveket rak a zsebébe, és a Dunába veti magát.” A túlélők különböző típusai különíthetők el mentalitásuk alapján. Az egyik túlélési stratégia, ami átmeneti megnyugvást hoz, hogy az illetőnek „sikerült bosszúvágyát a társadalom megtorló szervének szolgálatába állítani”.
Mindehhez szükséges persze hozzátenni: az antiszemitizmust sajnálatosan megerősítette, hogy sokan úgy vélték, a háború utáni igazságszolgáltatásban, a háborús bűnösök kihallgatói, bírái között felülreprezentáltak a zsidó származásúak. Ez ugyan nem állja meg a helyét, de az tény, hogy a nagyközönség által is látható kulcspozíciókban számos volt üldözött vállalt szerepet. Bibó István nem véletlenül állapította meg, hogy szerencsésebb lett volna, ha a zsidóüldözésekkel a kapcsolatos eljárásokban a meghurcoltak nem vesznek részt. (Hogy megértsük a helyzet bonyolultságát, az indítékok sokaságát, figyelembe kell venni azt is: volt aki félelemből állt el attól, hogy „elégtételt vegyen magának”.)
A többség nem bosszúra várt, hanem képtelen volt szabadulni az igazságtalan üldöztetés emlékétől, a hozzátartozók elvesztésének fájdalmától. Mindez szélsőséges esetben antiszociális magatartáshoz vezethetett, nehezítette az újrakezdést Kulcsár István szerint. A zsidóság széles rétege az első időkben nem tudott és talán nem is akart talpra állni. „Otthonokban, kórházakban húzódnak meg, segélyekből, alamizsnákból tengődnek. […] E néha tudatos, de gyakran tudattalan magatartás az önbizalmát elveszített, ügyefogyottá vált lélek védekezése a fenyegető magára maradással szemben, amivel – úgy érzi – nem bír megbirkózni.”
Nemcsak Kulcsár említi, de ismert más források alapján is, hogy milyen nagy gondot okozott a túlélők számára a többségi társadalomhoz való viszonyulás kérdése. A tárlaton két, ezzel kapcsolatos dokumentumot tekinthetünk meg. Törő András ügyvéd a Szegedi Hitközségnek 1945 novemberében küldött levelében azt kéri, hadd válhasson ismét a hitközség tagjává, annak ellenére, hogy „mint munkaszolgálatos, meggondolatlanul felvettem a szükségkeresztséget. […] Az azóta eltelt hosszú idő óta állandóan furdal a lelkiismeretem, hogy őseim hitének hátat fordítottam”. Markovits Tibor fogtechnikus pedig nem sokkal korábban tért át katolikus hitre – erről tájékoztatja 1945 őszén a plébános a rabbit. Bár a kitérések sokszor meggyőzésből fakadtak, mint azt Karády Viktor szociológus Budapest, Szeged, Debrecen és Pécs korabeli dokumentumait vizsgálva megállapítja, az adatokat nem lehet függetleníteni a politikai eseményektől. A kedvezőtlen fordulatok rendre megnövelték a konvertiták számát, így történt 1933-ban, Hitler hatalomátvételének évében, 1938-ban az első zsidótörvény elfogadásakor és főleg 1944-ben. Karády elsőre meglepő, a témánkat érintő jelenségre is felhívja a figyelmet: a zsidó kitérések száma ugyan csökkent 1945 után, ám 1948-ig „többen hagyták el a zsidó felekezetet, mint a nemzetiszocialista hatalomátvétel idején”.
A hogyan tovább kérdésére adott feleletek közé tartozott a kivándorlás is. A cionista szervezetek közreműködésével ezrek alijáztak, vagyis költöztek az ENSZ döntése nyomán megalakult Izrael Államba. Nagyon sokan bíztak, mint a tárlat felhívja rá a figyelmet, az országot romba döntő kataklizmát követően a baloldali alternatívában. Mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt kormányzati szerepe azt az ígéretet hordozta, hogy a faji alapú megkülönböztetés végleg a múlté, ezentúl valóban csak a képességek számítanak, és az új társadalomban mindenki munkája alapján részesül a javakból. A kiábrándulás a többségnél előbb vagy utóbb bekövetkezett. A holokauszt eseményeit pedig több évtizeden át a felejtés homálya borította, nem csupán az államszocialista rendszer elvárásai miatt. A túlélők az újabb asszimiláció sikere érdekében maguk is hallgattak; a demokratikus rendszerváltásnak kellett eljönnie 1989-90-ben, hogy a kérdésről ismét teljes nyíltsággal lehessen beszélni. Nem feltétlenül az érintetteknek – olykor már csupán az unokáknak.
Pethő Tibor