Negyedfélszáz esztendőnél is régebben született a legidősebbjük. A legifjabbik pedig nem töltötte be a negyvenedik esztendejét sem. Ez utóbbi a konstruktivista Szaxon Szász János, az előbbi pedig a barokk korabeli Andrea Pozzo. Amiből látni, hogy nemcsak időben nincs semmiféle megkötése annak a válogatásnak, amely mostanság a 2B Galériában látható. Ahhoz sem ragaszkodtak, hogy csupán hazai művészek képviseltessék magukat. A hajdani itáliai festőn kívül ugyanis egy kortárs angol képzőművész, bizonyos Peter WS Ayley is felbukkan. Mégpedig olyan munkájával, amely nem is műalkotás a szó szoros értelmében. Inkább mérnöki rajz. Ráadásul úgy kapott helyett egy képkeretben, ahogyan faxon továbbította az alkotója. És mégis kiválóan illeszkedik „falszomszédjához”. Míg az egyikük a tizenhetedik-tizennyolcadik század fordulójára jellemző templombelsőt mutat, addig a másikuk azt a szintén nagyvonalú szerkezetet, amelyet korunkbeli épületek zsaluzásához emelnek.
A háromszögek rendje szinte súlytalanná teszik a szemünkben (kép: Népszabadság ” Szabó Barnabás)
Korántsem iskolás logika, egyszerű kronológia vagy éppenséggel egy-egy biográfia mentén állítja össze kiállításait a 2B Galéria. Rendszerint olyan gondolatot követ pár szobácskányi anyagával, amely vállalja a személyességből fakadó képzettársításokat. Vagy akár azt a „kivételezést”, amelynek jóvoltából többnyire meglelik annak a módját, hogyan kerülhetne megint a közönség elé egy-egy Erdély Miklós-alkotás. Mint ahogyan most két vonalkoncept látható a meghatározó jelentőségű művész hagyatékából. Gyakorta leleményesnek kell lennie annak, aki a tárlatokat elkereszteli. Ezúttal Roskó Gábor találta meg a „legkisebb közös nevezőjét” az igencsak különböző alkotásoknak azzal, hogy a Sacra Geometria nevet adta. Hiszen minden alkotásban rejlik valamiféle, ha nem is feltétlenül mértani struktúra. Ahol pedig architektúrát látni, akár romokban, mint Kőnig Frigyes esetében, máris kínálkozik az apropó. Jómaga pedig nem a látvány, hanem a téma révén csatlakozik a címbeli irányhoz. Hiszen Roskó festménye Bolyait és Lobacsevszkijt, a „nem eukleidészi geometria” megalapítóit idézi fel.
Nem elégszenek meg a síkkal, néhányan kilépnek a harmadik dimenzióba. Zsák Árpád úgy, mintha valamiféle molekuláris szerkezet modelljét hozná létre, szinte arra sarkallva, hogy azt tovább építsük játékos kedvvel. Csörgő Attila két szürkés korongja addig pörög, amíg a rajtuk lévő karcolásból a végtelen jele, a fekvő nyolcas rajzolódik ki. Aminek megörülünk. Látjuk-tudjuk, hogy épülethez, illetve kúttervhez készültek Megyik János konstrukciói, a finom, hurkapálcányi fadarabkák „katedrálisa”, mégis könnyedségükkel lepnek meg. Még könnyebbeknek tetszenek Erdély Dániel térgeometriái, holott szintén fából készültek. Csakhogy a szabályos és egyenlő szárú háromszögekből kialakult, variációs rend szinte súlytalanná teszi a szemünkben. Mintha repülni tudnának, akár a papírsárkányok.
Szerző: Bogácsi Erzsébet
NSZ 2004. január 24.