Bori Bálint és Lábas Zoltán kiállítása
Bori Bálint és Lábas Zoltán a Képzőművészeti Főiskolán végzett, tagja volt az Erdély Miklós tanítványaiból valamint fiatal művésznövendék barátaiból alakult INDIGO csoportnak, és hosszú idő óta Berlinben él. Mindketten intellektuális művészalkatok, ami különböző alkotásaikon úgy tükröződik, hogy, magas színvonalon birtokolják ugyan a kézművesség valamennyi technikáját, szakmájuknak mégsem ezek a fogásai izgatják őket igazán, hanem, szinte tudományos kísérletező kedvvel kutatnak gondolati, filozófiai jellegű tételeket műveikkel. Lábas hosszú idő óta színházi látvány -, díszlet -, (és talán, jelmez-) tervezőként dolgozik Németországban, Bori pedig, aki, emlékeim szerint, soha nem kapkodta el a kiállításokkal történő jelentkezés lehetőségeit, feltehetően ma is így él. Munkáikkal soha sem csak gyönyörködtették a nézőt, hanem gondolati tételek játékos kacskaringóival bizsergették szellemét. A művekben elrejtett játékok persze, soha nem vérre menően komolyak, de nyilvánvaló jelenlétük révén elrepítik a nézőt a puszta gyönyörködésből egy egészen más szellemi szférába, ahol úgy kezdi érezni magát, mintha egy matematikai feladvánnyal vagy egy sakkjátszma végjátékának megoldási variációival szembesülne.
Lábas mindig szívesen állított ki hozzá hasonlóan gondolkozó barátaival -, máig lelkemet gyönyörködtető emlék, az a régi kiállítása, amikor Nemesi Tivadarral a lebontásra ítélt műteremlakásukat búcsúztatták oly módon, hogy telefestették a falait szintén megsemmisítésre ítélt képekkel. Bori, aki Erdély utolsó filmjében, a Tavaszi kivégzésben, „halálraítélt” mesterének „szerepét” játszotta el, bennem mindig azt a benyomást keltette, mintha már régen túllenne a művészetnek nevezett bohóságon, és mindennapi életvitelének ad ehelyett művészi minőséget. Nagy csalódást okozott nekem, amikor megtudtam, hogy mégis „alkot”. Mintha megboldogult Dixiről derült volna ki, hogy tulajdonképpen űrhajós. Bori műveiből árad a gyermeki (nem gyermeteg!) költészet : tulajdonképpen, távolról ugyan, de egyetlen magyar (származású) művész – gondolkodóhoz hasonlíthatom, Baksa – Soós János Január Herceghez.
Mégis, most, hogy összedugták megint a fejüket, és felépítették a Ráday utcában ezt az óráról órára (órákból órákba) csengő – bongó, gördülő, ketyegve is mulatságos, időjelző világot, a szerkezetekbe rejtett filozófiákkal, kulturális őrsi gyűlés résztvevőjének érzem magam megint Minden, amit látok játék. Sőt, játék a játékkal, de a legkomolyabb módon, mint két koravén (vagy örökgyerek) kisfiú bevallatlan szerelme vagy öngyilkossága. Bruno Schulz Fahajas boltokjának világába valók Lábas és Bori órái. Ott szerepelnek azok a figurák, akik, ha kell, életük árán is reparálni képesek az ilyen szerkezeteket, ha valami „bajuk” esik.
A kiállítás gondolati lényegét a 2B Galéria belső termében vetített mozgókép jeleníti meg, amin egy grandiózus kerék forog monoton ritmusban, az idők kezdetének teljes magányában, mintha a legelső kereket vetítenék elénk. A legelső forgást, minden mozgás kezdetét. Mintha egy bibliai jelenet látnánk. A lehengerlő (a mindenséget eltakarító) időt. Shakespeare Macbeth – jének kiszámítatlan idejét. A török harcosok ellen legördített, tűzkerekek ősét. Hiszen az óra (is) körbe jár, ahogy egy film címe és a sláger hirdeti (Rock Around the Clock).
A kiállított időmérő – időmúlást mutató tárgyak szellemes forgatagában, egy, az angol pop – art hangulatát felelevenítő kompozíción, Őfelsége Erzsébet királynő is órává válik. Egy kutyás naptár előtt fekvő fején ugyanis, a művészek, forgó jobbszeméből órát szerkesztettek. (Sőt, örökórát, elvégre God Save the Queen!)
A kiállítók talán legszellemesebb üzenete az a tárlatukkal, hogy csupán elhatározás vagy kellően élénk fantázia dolga, és bármilyen tematikus kiállítás témájául szolgáló tárgyról, eszközről, jelenségről, stb. … bebizonyítható, hogy az egész világ , az élet vagy a földi lét, bármilyen leküzdhetetlen vagy megoldásra váró nehézség abból fakad. Például, az óra használatából vagy annak hiányából.
Ezen a kiállításon például, az órákhoz hasonlóan hangsúlyos szerephez jutottak a Mackósajtok. Meghempergetve pirospaprikában, óraként, óraalkatrészként, faliórák ingájaként. Hol ránk vigyorog büszkén a mackó, hol eltakarja arcát a paprikapanír, bár, ilyen esetekben is érezzük : ha belekaparunk kicsit a mélybe, mint pákosztos kisfiúként a vasárnapi rántott hús készítésekor a tojásos, lisztes, zsemlemorzsás trutymóba, amikor nem néz oda anyuka, megnyomkodhatjuk a szemét.
Nagyon szép műtárgy a Fűóra is. Igazi fűszálak mutatják az időt -, még másodpercmutatóra is futotta a készletből.
Az Óráról órára címmel kiállított tárgycsoport (leglényegesebb látványelemét tekintve, monitorban vetített komputer animáció) egy üzembe helyezhető monitorból, a monitor előtti tárcsában elhelyezett órából és a tárcsa körül, illetve a monitor előtt, a talajon szétterített műanyag (papír?) szeletekből áll. A monitorban működő 1 + 2 órában a földön látható, beszkennelt papírok mutatóként forognak. A tárcsában és a monitorban lévő órák más ritmus szerint forognak, és a monitoron is különbözik egymástól a két alsó és a felettük elhelyezett óra mozgása. A monitorba vetített anyagba szkennelt műanyag szeletek mozgásának formációi izgalmasak és nagyon szépek.
Szellemesek (önálló művekként értékelhetők) az órakonstrukciók nevei. Ízelítőül felidézek néhányat : Aranytoronyóra arany óralánccal, Órabross, Radíróra, Gyalogóra, Sajttál, Tintaóra, Paprikamutatóóra, Üres időóra, Mackósajtóra, Harisnya zibzárral, stb. …
Jól mulattam Bori Bálint és Lábas Zoltán kiállításán.
(A 2 és fél – nem gond című kiállítás július 26. – ig látható a 2B Galériában)
Antal István
2008. július 18.