Önüzenet | Escape from Noise

Kognitív térképzés a Voyager-program 40. évfordulójával egy időben
Kurátor, koordinátor: Majsai Réka, Nagy Ágoston
Szakértő: Vincze Miklós
2B Galéria 2017. szeptember 14 – október 1.

Előzmény: Az amerikai Voyager-program1 elsődleges küldetési célja, hogy feltárja bolygórendszerünk külső részén található gázóriások (Uránusz, Neptunusz, Jupiter, Szaturnusz) légkörének összetételét, dinamikáját és adatokat gyűjtsön a légi testek szerkezetéről, a bolygók holdjainak morfológiájáról.

A két űrszonda – amelyek 1977-ben hagyták el a Föld vonzáskörzetét – kiterjesztett missziójába beletartozik, hogy üzenetet közvetítsen az élet bármely intelligens, ismeretlen formájához: a személyzet nélküli űreszközbe beágyazott, védő alumínium burokkal, illetve lejátszó tűvel is ellátott bearanyozott rézlemezek – többek között – analóg kódolású az emberi élet és kultúra sokféleségét ábrázoló képeket, természeti népek rituális zenéjét, komponált műveket, mesterséges hangokat és különböző nyelveken elmondott üdvözleteket tartalmaznak.

A Voyager-1 elérte – a földi űreszköz által még soha nem kutatott, érintett – szolárrendszer külső határvidékét (heliopauza), ahol a napszél és a csillagközi gáz keveredik, majd átlépett a jeges csillagközi feketeségbe (terra incognita). Teljesítményének szintje előreláthatólag 2025-re fog olyan szintre csökkeni, hogy nem lesz már képes tudományos adatokat továbbítani a NASA kutatói számára.

A 2B programja (kiállítása) a jubiláló – az “emberiség eszenciáját” tartalmazó – hordozóra kérdésekkel, felvetésekkel reflektáló együtt-gondolkodás, diskurzus-folyam eredménye.

Élő platform, amely folyamatosan változik, alakul: az aktuálisan elérhető munkák – újabb és újabb szituációkat létrehozva a térben – permanensen átíródnak. Ez a hektikus mozgás, szerveződés hol szemlélő, elemző, hol pedig környezet-reagens funkcióként lép működésbe. A tárlatot így egy olyan esemény sor követi, amely lehetőséget ad egy egységessé szerveződő, új mű kibontakozására. A művészet különböző területein alkotó csoport tagjai – a kiállítótér egy falán megtalálható szóhálón belül – olyan friss kapcsolatokat hoznak létre, amelyek a korábbi eszmecserék során felmerült kérdésekből kiindulva, lehetőséget kínálnak újabb, további válaszokra is.

Az “űr repertoár” kezdeti, kiinduló állapotát olyan alkotások dokumentálják, jelzik a kiállító térben, mint például Július Gyula objektje (Űrkommunikációs eszköz, 2017): a technikai eszközökből létrehozott kozmikus ready-made hangpáncélt generál, s egy pillanatra sem engedi elveszíteni az audiokapcsolatot az univerzummal. Kokesch Ádám, az alap idomok iránt érzékeny elemekből felépült, végképp funkcióját vesztett formája (Cím nélkül) kapcsolatba lép – a felette “megfigyelőként” lebegő – az emberiség analizáló attitűdjét érzékeltető – tükör-gömbbel (Kovács Gyula: Az univerzum megfigyelése, 2017). Kokesch másik munkájában (Hatchery, 2009) viszont néma mikrofilmek – finoman vizuális dramaturgiába rendeződő – sora, mini kép-színháza idézi meg az élet banalitását.

A világűr feltérképezéséből kiragadott felvételek jelennek meg Nagy Csilla magával ragadó, világító porcelán domborművein (Space between us, 2017): a litofán technikával létrehozott hajszálvékony rétegek – utalva világban való jelenlétünk illékonyságára is – a mindenségről alkotott kép változékonyságát, törékenységét reprezentálják, Galileitől egészen napjainkig.

Megjelennek analóg gesztusok is: Roskó Gábor telefonja elsődlegesen ugyanúgy kommunikációra alkalmas tárgy, mint Luther Blissett írásvetítője (Broken lecture, 2017), amely képeket vetít, közvetít. De kézbe vehetünk egy olyan kis albumot (AH-0001, 2017) is, melyben Huszlicska Áron egy új vizuális kifejezésformát, sajátos kódrendszerrel rendelkező komplett font készletet hoz létre, Bartók György Ünnepi félreértés című (2017) novellájában pedig ironikus fikciót olvashatunk a kommunikáció abszurditásáról.

Szira Henrietta Kromoszóma generátora (2017) gén szekvenciák mentén random organizmusok létrejövetelét imitálja, miközben Sugár János képe (Error message, 2014) azokat a groteszk és abszurd spekulációkat helyezi központba, amelyekre az “ember” képes egy populáció genetikai tisztántartása végett.

Pócsik Andrea, egy virtuális térbe – a kor meghatározó műformájába (ld. közösségi média) – helyezi saját magát (Képpé vált kutató, 2017), így létrehozva egy dokumentarisztikus jegyeket hordozó, látszólagos útinaplót. Más munkák ugyanakkor interaktív lehetőségeket kínálnak vizuális üzenetek küldésére, rögzítésére: kielégítik azt az aktív – a környezetünk által is meghatározott, folyamatosan sulykolt – önreprezentációs, “nyom hagyási” igényt, amire egyébként is determinálva vagyunk.

Vékony analógia-hártya húzódik a tudományos cél és a művészi kifejezés küldetése között, de végső soron mindkét terület bizonyos hiányokat tölt be. Mindenképp figyelemre méltó, hogy miközben a közelmúltban az emberiség döntő többsége mintha feladni látszana azt a fajta befelé történő keresést, elmélyült tevékenységet, amelyet művészet is jelent(ett); egyre sokasodnak azok a technikai eszközök, amelyek rásegítenek elmosni a határt tudomány és művészet között: ma már szinte közhelynek hat a technika és a spiritualitás között húzódó szakadék. Épp emiatt üdvözítő, ha különböző háttérrel rendelkező alkotók magát a gondolkodást, az együtt gondolkodás dialektikáját állítják tevékenységük középpontjába.

Csonka Petra
2017. 10. 14.