Az önarcképek korában élünk. Talán soha nem láttunk és termeltünk még annyi önarcképet, mint manapság: hiszen a telefonokkal minden eddiginél könnyebben készíthetünk – és rögtön retusálhatunk is – portrékat saját magunkról, és minden eddiginél gyorsabban meg is tudjuk ezeket osztani az ismerőseinkkel.
Az ember egy idő után – ezt a felnőttkorra, a harminc év körüli időszaktól szokták számolni – felelős az arcáért. A gyerek és a fiatalkori arc tekintetét az öröklött és tanult hatások alakítják, a meglett felnőttember arcát azonban már a saját gondolatok, érzések, választások szabják olyanra, amilyen. Az viszont újdonság, hogy ma már nem csak az arcunkért, de az arcképünkért is felelősek lehetünk. Ez egyszerre felszabadító és kicsit ijesztő is: egyre inkább magunkat látjuk mindenhol, az arcképeinkkel saját magunk kapuőreivé válunk.
Ezzel párhuzamos, hogy az utóbbi években elhitettük magunkkal, az arc egészét látni nem is olyan fontos, az arc elfedhető. A maszk – mármint nem a színházi, hanem az egészségügyi – megszokható. Az utóbbi időben nekem különös élmény, hogy míg egy kevésbé zsúfolt villamoson is könnyedén és önként felveszem a maszkot, nagy tömegben, ha az a közösség számomra fontos, eszem ágában sincs. A járványügyi védekezések így rámutattak arra az eredendő, sokszor könnyen elfeledhető dologra, hogy az arc láthatósága nem is annyira egészégügyi, mint inkább bizalmi kérdés. Mint a kézfogás: van, akinek kiteszem magam, és van, akinek nem zavar, ha nem.
A művészet története az arcképek története is. A láthatatlan arc kiállítás ebbe a különös történetbe enged betekintést, a szelfi mint lélektani igény történetébe.
„Harmincon túl az arc
elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
javíthatatlanul.”
Székely Magda Az arc című verse is erről szól, ha kifordítva is: hogy az ember egy idő után felelős az arcáért – és az önarcképeket körülbelül ettől az időtől kezdve készítik a festők.
Az önarcképeknek nyilván van egyfajta praktikus haszna is: hiszen egy festő számára éppen ő az a modell, aki mindig kéznél van. Akinek van képe hozzá, hogy ne késsen el a megbeszélt időről. Aki türelemmel tűri, hogy éppen annyi ideig álljon rendelkezésre, amennyi ideig a festőnek szüksége van rá. Egy portré mindig egy viszonyt is ábrázol, egy kapcsolat pillanatképe is, amely a modellt és a portré készítőjét összekapcsolja – az önarckép az önreflexió őrjítően paradox műfaja. Hiszen a tekintet az, ami a leginkább a miénk, a test azon része, mely a legfelismerhetőbben képvisel minket: és ez az, amit sohasem láhatunk.
„Akkor lássalak, amikor a hátam közepét”, ismerjük a mondást, de soha nem mondjuk azt, hogy „akkor lássalak, amikor az arcomat”. Az arc, a tekintet ugyanis maga reflexió, és a reflexió nem figyelheti meg magát, csak lopva, tükörképekből – ezért a legkedvesebb képem a kiállításból Vörös Géza Ablak előtt című, csendéletbe rejtett önarcképe, amely épp e csendéletbe rejtettség miatt a legrealistább és legesendőbb is egyben.
Mert az arckép bár az elkapott pillanat rögzítése, de – mint Örkény novellájában a pöcök –, túlél minket. Ezen az izgalmas utazáson kalauzolnak végig minket ezek a képek, amelyhez jó nézelődést, jó szembesülést kívánok.
Turi Tímea
Elhangzott a 2B Galéria és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közös kiállítása megnyitójaként.