Névfogantyúk

A 2B Galéria Családok című sorozata szeptemberben is megőrizte azt a kuriozitását, amely eddig is jellemző volt rá, miszerint nem kíván rendhagyó vállalkozásként tetszelegni, nem rendezi át a magyar művészettörténetet, még csak nem is esztétikai csúcsteljesítmény, mégis izgalmas, gondolatébresztő, a megannyi „szál” ellenére sem véletlenszerű, nem átgondolatlan.

Jelenleg klasszikus műfajú alkotásokon keresztül illusztrál emberi és művészi pozíciókat. Ez a „művészi” időnként amatőrt, műkedvelőt jelent, míg a „pozíciók” nem egyedül a művészi helyzet-lét kilátásait jelölik, hanem a sorozat címével parallel a családi, rokoni kapcsolatokra is utal. Alapesetben a képcédulákon látható nevek mutatnak ezen pozíciók tágabb és szűkebb kontextusára. Névfogantyúkba kapaszkodunk.

A kiállítás akarva-akaratlan, csak érintheti a család összetartozó és folyamatosan szétbomló kapcsolati rendszerét s vele együtt az emberi sorsokat, sorstöredékeket. Ez a torzólét persze nem meglepő a XX. században. Amiből az is következhetik, hogy rendkívül izgalmasak azok a jelöletlen hősök is, írók a pástra!, akik csak sejlenek.

A Farkas is ilyen torzó család, akár előre (a Bandl), akár visszafelé (a Wolfner család) haladunk az időben, miként torzó és hiányos a család műkedvelőinek és ragyogó tehetségeinek az életműve is. Nem véletlen, hogy sok a vázlat a kiállított munkák között.

Ha végignézzük a kiállítást, ha szemezgetünk a tárlóban elhelyezett képek és dokumentumok között (házasságlevelek, cégalapító-okirat, I. világháborús érdemeket igazoló levél a főméltóságú kormányzónak), és elolvassuk Czeizel Endre Festők, gének, szégyenek (2007) című könyvének a Farkas családról írt fejezetét, netán beleolvasunk S. Nagy Katalin monográfiájába, akkor derengeni kezd előttünk egy gazdag, tehetséges család, egy-két kivételes adottságú ember, egy termékeny, ugyanakkor szigorú el­vá­rás­rend­szerrel bíró környezet, polgári ízlés, az élni jó világa, hogy aztán ott éktelenkedjen – kimondva-kimondatlanul – az elmúlt század végzetes főbűne, hogy az lökje tovább az élőket távoli országok, új pályák, új életek vagy halálok felé. Ennek láttatása lenne az egyik érdeme a kiállításnak, még ha elgondolkoztató is, nem egy nagy apparátussal rendelkező intézménynek kellene egy ilyen feladatot bevégeznie: nyilván sokan vannak, akik több háttérinformációt szeretnének a szemlélődéshez. A két Farkas fiú (Charles és Paolo) Amerikán keresztül jutott Olaszországba, hogy ott textilgyártással és dizájnnal foglakozzon. Farkas Judit itthon maradt, hogy egészen fiatalon meghaljon. (Falra került Farkas István megható kis remeke, a három gyermekét ábrázoló, Farkas kölykök, 1930). Az ő fiaik, lányaik, a vejek és sógornők között is sokan alkotnak, igaz a Farkas István-i magasságoktól messze vannak. A kiállítás szempontjából megkerülhetetlen alak – Farkas István és felesége, az említett gyermekek anyja, a finom kezű Kohner Ida mellett – Charles lánya, Farkas Anna. Az Olaszországban élő archeológus tett a legtöbbet, hogy a ki­ál­lí­tás­ren­de­ző megtalálja a „szálakat”, és hogy a munkák a lehető leggyorsabban Budapestre érkezzenek. Tusrajzai egyszerre lágyak és energikusak, mesélőkedve ugyanúgy jellemzi, mint a saját látásmód keresése. Ma már egyáltalában nem rajzol.

A kiállítás másik nagy érdeme, hogy Farkas Istvánt újra helyzetbe hozza. Jelentőségét, megkerülhetetlenségét ma már kevesen vitatják, de közismertsége még mindig alig-alig érte el az ingerküszöböt. Ami szívderítő, hogy láthatjuk a komor, az egzisztenciális szakadék szélét ábrázoló művész mellett volt egy másik Farkas István is. Ezt bizonyítják az André Salmon verseihez még Párizsban készült (1929) színes nyomatok, a Correspondances-mappa.

(Farkas család/Családok VIII. – 2B Galéria, a kiállítás október 10-ig látható.)

Hemrik László
2009. október 2.