Nemzedékek és emlékezet

Csoportos kiállítás a 2B galériában

A kiállításon látható művek az emlékezet, emlékezés nagyon csendes, ám annál mellbevágóbb dokumentumai. Ilyen értelemben a Saul fia c. sokszorosan díjazott filmnek szöges ellentéte. Amíg a filmben annyira nincs tér, nincs levegő, annyira szűk minden, és nagy a szükség, szűkében vagyunk mindennek, még az emlékezetnek is, még emlékezni sem tudunk – mert térszűkében emlékezni sem lehet! -, itt éppen a tágasság, a tág tér, az emlékezetben és az emlékezésben való szabad mozgás, lubickolás teszi, hogy majd minden mű előtt dermedten állunk. A kilenc alkotó közül öt sorozatot készített. Ez is fontos. A sorozat kicsit olyan, mint a szobor: körüljárható és maga is körüljár. Éppen a linearitása tériesíti a mondanivalót. Dimenziónövelő Wächternél a szöveg, Chilfnek a Dudenhez készített lapjai esetében a történelmi távlat, a múltba való visszanyúlás növeli meg a dimenziót; Szabó Eszter Ágnes csokoládéja esetében pedig úgy érezzük, mintha a múlt falát áttörve, a múltból kapnánk egy tériesült emléket.

De ezt látjuk Rácmolnár Sándornál is, akinek NaziSouvenirs c. sorozata fogad bennünket. Már maga a cím is sokatmondó. A franciában az emlékezés egyik szava a souvenir, ez igencsak rímel arra, ahogy a magyarban is feljön az emlék. Az emlékek feledésbe merülnek, az emlékezés azonban felhozza őket. Apollinaire galambos kalligráfiáján a szökőkút hozza fel a gyilkos háborúban odaveszett, elveszített barátok emlékét, s ejti bele, meríti a felejtés vízébe. A souvenir szóból nálunk szuvenír lett: emléktárgy. Ez pedig óhatatlanul giccses. Túlságosan direkt ahhoz, hogy szimbólum legyen. Ha méltán lett szuvenír, akkor olyan szorosan kötődik az emlék képéhez, hogy olyan, mint a rossz fénykép: „tényfékező”, ahogy Tandori mondja. Márpedig a szimbólum fékezhetetlen. Ahogyan az emlékezés, amely burjánzik és virágzik.

„A NaziSouvenirs című képsorozatom darabjai pszeudo dísztárgyak” – mondja a művész. „Pszeudó dísztárgyak”, nem pedig, mint Pauernál, pszeudó tárgyak. Rácmolnár szuvenírjei – a balatoni emlékeink pszeudo-emlékeit írják át ausvicra. Direkt így mondom, mintha Auschwitz nyelv volna. Pedig valójában antinyelv. Az ovális fa-szeletekre rajzolt festmények egytől egyig giccsek. Az „eredetiek” éppúgy, mint a „másolatok”. A balatoni naplementékből képtelen módon ausvic-képek lesznek: a kék és zöld mű-tárgyak, mű-emlékek mind megeszik a lelket.

Chilf Mária 2014-es, tériesítő alkotása a Duden javított, bővített kiadása is. A mű a szerző leírása szerint az 1938-as Duden Bildwörterbuch kicsit sem véletlen „hézagait” „tölti ki”. Érdekes és fontos vállalkozás. Lehet-e, és ha lehet, hogyan lehet kitölteni, bepótolni, javítani, bővíteni – mint ahogy a cím jelzi – mindazt, amit a történelem elhazudott, majd megsemmisített? Minden Wörterbuch (Duden, Wahrig), Dictionary (Oxford, Webster), Dictionnaire (Le Robert, Larousse) azon a 18. századi, eredetileg angol gondolaton alapszik, hogy – mint a francia elnevezés is jelzi – globális vállalkozás legyen, átfogó képet adjon a-tól z-ig, alfától ómegáig a világ valamennyi tudásáról – a múltéról és a jelenéről, Kelettől Nyugatig, Északtól Délig. Térben és időben tehát. Diderot-ék számára már csak (!) e tudások elrendezése, azaz a rendszerezés volt a kérdés. És akkor, 1938-ban, tehát a nácivilág felszálló szakaszában a Duden, a megbízhatóság, az „objektivitás” – ha van ilyen! – nem átall kitörölni onnan egy népet. Sőt, ekkor és ezzel jelenti be, hogy a kitörlés szó szerinti lesz: Ausrettung. Jóval az Endlösung előtt. Az alkotó, Chilf Mária nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy „helyrehozza” a történelem vétkét. Helyrehozza avval, hogy betömi a kisiklott Történelem által vágott lyukat. Vagyis megírja és megrajzolja a Jude szócikket. Bár ez a kiállított műtárgy koncepciójában közvetlenül nincs benne, mindez azért a Felvilágosodás, a gyönyörűen csengő francia „Lumieres” (= fénylő értelem) kudarca, megcsúfolása is egyben. A világ apránként, betűről betűre ugyanis csak elveszíthető. A Dudenból ezért is „veszhettek ki” a Jude, Judentum szavak.

De a műnek van egy másik olvasata-rajzolata is. Hogy a történelmet nemcsak odafelé írjuk, visszafelé, a rebours, a víz sodrásával ellenkező irányban is írjuk-rajzoljuk. Hogy – és ez növeli meg egy dimenzióval a művet! – a történelem bizony nemcsak át-, de vissza is írható. Mert generációk fejében megfordulhat. Mert generációk megtanulhatják, megjegyezhetik, hogy NEM LEHET, hogy NEM LEHETSÉGES kitörölni egy népet sem egy lexikonból, pláne nem az életből. Hogy hiába hallgatták el, hallgattatták el a zsidókat, hiába irtották ki őket, a zsidóság akkor is él – már ha persze élni akar. De ez már egy másik alkotás témája lehet.


„Szeretet és genny egyek az Úrban, és minden önkéntes alapon van.”

A Szabó Eszter Ágnes Rekonstrukció – Ajándék a koncentrációs táborból c. munkája akár a prousti emlékezés illusztrációja is lehetne. De lássuk a szerző szövegét előbb: „.amikor még nem volt csokoládé.” „Ez a mondat számomra többet jelent, mint egyszerű időmeghatározást a csokoládé előtti és utáni világról. Egész gyerekkoromban rémülettel és csodálattal töltött el az a történet, hogy valaki csak 9 éves korában egyen először csokoládét, amit az apukája hozott neki az „angol hadifogságból”. Hihetetlennek tűnik ajándékot hozni egy világháború legsötétebb bugyrából, de megtörtént.”
A csoki tehát emlékműve a Don kanyart és a mauthauseni koncentrációs tábort megjárt férfinak, valamint annak a még ma is élő kislánynak, akiben annyira él az élmény, hogy azóta is minden kocka csokoládéban ezt a pillanatot éli át. A mű így 3 nemzedéket köt össze az emlékek, a képzelet és a valóság hármasában.

A csokoládéhoz nekem a prousti „kelta legenda” fűződik. Proust itt azt mondja el, amit Szabó Eszter Ágnes érzékeltet: hogy egy emléket hogyan feszíthet föl egyetlen érzés, egy szaglás- vagy tapintásélmény: „Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a lelke egy alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami lélektelen tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig, amelyet sokan nem érnek meg, s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk ama fa mellett, vagy pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk lelke van bezárva. Olyankor ez a lélek megremeg, hív bennünket, s mihelyt felismertük, a varázslatnak is azonnal vége. Kiszabadítjuk, legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen.”

Végül pedig a Der Letzten Wächter, az Utolsó Őrzők naplója. Mintha Adyt hallanánk: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar”. Az apa pedig, az „inkább lírai” napló fiktív szerzője, a Wächter-család egyedüli túlélője így inti a fiát: „Jegyezd meg, fiacskám, a túlélés fundamentuma nem az eszély és a tudományos vezérelv, hanem épp ellenkezőleg, az ellenkezője, vagy inkább az sem. Tudod, mégis csak én vagyok az, akit akkor egyedül életben hagytak a Wächter családból.” Érdekes fikció? De milyen fikció az, amelynek alapja a szörnyű valóság? A munkaszolgálat valósága! Vagy „csupán” egy szokatlan koncept? Mert mi történik valójában?

Wächter Ákos művész kitalál és megalkot egy fiktív naplót, amely képeslapokból és ráírt szövegekből áll – minden napra 1 lap. A naplóhoz a fiktív megőrző szöveget, amolyan Intelmeket ír. Mindezt a „poén” teszi újjá: a napló ui. W.E., a művész apjának a naplója volna. Vagyis a fiú saját apja – aki ráadásul utolsó a maga nemében, az utolsó Wächter! – szenvedéstörténetét írja-rajzolja meg. Ízelítőül: „Szeretet és genny egyek az Úrban, és minden önkéntes alapon van.” Mintha Majort hallanánk. A látvány azonban lírai, szürreális világot tár elénk: a boschi poklot idéző képekbe olykor egy Donald-kacsa úszik be. Csak azt nem tudjuk, ezzel enyhülnek, vagy épp ellenkezőleg: súlyosbodnak a kínok. A 2B Galéria bérleti szerződését a IX. kerületi Önkormányzat – sokunk számára érthetetlen okból – nem hosszabbította meg.

Horváth Ágnes
2015. 12.