Wellisch Tehel Judit és Kósa Gergő kiállítása
Huszonhét nappal ezelőtt a norvégiai Stavangerben Wellisch Tehel Judit befejezte csodákkal és tragédiákkal teli életét. 94 éves volt. Két országban élt és festett, művészetét e két országban szerzett tapasztalatok és élmények inspirálták. Hiába reméltük, hogy ez a kiállítás nem emlékkiállítás lesz.
Wellisch Tehel Judit: Láva 1–3. ╱ 1996-1997 ╱ olaj, farost ╱ 123 × 61 cm; 123 × 90 cm; 123 × 61 cm ╱ A művész hagyatéka
Kósa Gergely: 21/a ╱ 2025 ╱ frottázs, papír ╱ 21 × 26 cm ╱ A művész tulajdona
Szinte hallom, mit mondana, nem én vagyok a fontos, ott vannak a képek, amiket kiválasztasz, ők beszélnek majd helyettem. A szerénysége már-már felháborító volt. Öt évvel ezelőtt ismertem meg, hangban és írásban, leveleztünk és telefonálgattunk, feldolgoztam a Budapesten festett képeket, fotókon megkaptam a norvégiai festményeket, aztán 2024-ben megjelent a könyv. Előtte leporellók, meghívók, egy-egy kisebb katalógus kísérte pályáját. 1931-ben született, 1957-ben hagyta el férjével, Tehel Péterrel az országot. Menniük kellett, mert nem voltak biztonságban Péter ’56-os tevékenysége miatt. Mindkettőjük zsebében ott volt egy művészettörténészi diploma, mindketten egyetemen, illetve főiskolán tanítottak, de Judit festő akart lenni. Bécsben azonnal felvették az Művészeti Akadémiára. Hosszas gondolkozás után Norvégiát választották. Nem mesélem el Judit életrajzát, kis cédulákra rótta fel nyomtatott betűkkel, befotózta és elküldte nekem, mindez elolvasható a könyvben. Judit szerénységénél csak az eltökéltsége volt nagyobb. A könyv előkészületei alatt elvesztette a fiát, és nem sokkal később meghalt a férje, akit előtte évekig ápolt. Egy hónapig csend volt, se levél, se telefon. Aztán folytattuk a munkát.
Judit egyik kedvenc festője Edward Munch volt. Munchnak van egy szívbe markoló mondata, hogy miből születik, születhet a művészet, legyen az festészet, zene vagy éppen film: „Szorongás és betegség nélkül olyan lettem volna, mint egy kormánylapát nélküli hajó.” Ez a mondat, akár mottója is lehetne a mostani kiállításnak.
A könyv az Equibrilyum Kiadó gondozásában jelent meg, tervezője Bogdán Csilla volt, s 2024-ben elnyerte az év legszebb képzőművészeti könyve díjat. A stavangeri múzeum szakemberei, látván a könyv képanyagát, meglátogatták a festőt, aki néhány festménnyel megajándékozta a gyűjteményt, melyeket nemrégen ki is állítottak. Budapesten, a 2B Galériában tartottuk a monográfia könyvbemutatóját, Judit is jelen volt, frissen, szellemesen beszélt. Ott a 2B Galériában fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy Judit és Kósa Gergő alkotásait egymás mellett kellene bemutatni. Judittal elmentünk megnézni Gergő festményeit. Mindkettőjüknek tetszett az elképzelés, és Böröcz Laci, a galéria vezetője is izgalmasnak találta a két festő párhuzamba állítását.
Kósa Gergely: Bulcsú ╱ 2025 ╱ olaj, tus, vászon ╱ 152 × 122 cm ╱ A művész tulajdona
Wellisch Tehel Judit: Síremlék ╱ 1996╱ olaj, farost ╱ 120 × 35 cm ╱ A művész hagyatéka
A manapság divatos generációs térkép szerint az 1931-ban született Judit a veterán generáció tagja, az 1990-ben született Gergő pedig egy millennista, az Y generáció képviselője, a köztük lévő távolság több mint fél évszázad. A párhuzamba állítás alapja két motiváció volt, az egyik a zsidó származás, az ebből fakadó élethelyzetek, a megélt és az összegyűjtött emlékek, a másik az építészet, Budapest építészeti öröksége, a város, többnyire eklektikus vagy szecessziós házai. A kiállítás címét – Néma tanúk – Judittól kölcsönöztem. A néma tanúk a házak, melyek némán is beszédesek, vallanak a múltról, a II. világháborúról, a holokausztról, 1956-ról. A két festő egymástól függetlenül talált rá a ház témájára, Wellisch Tehel Juditot a házak külső látványa – a budapesti homlokzatok, az azokon megjelenő épületplasztika, a kariatidák, az erőlködő atlaszok, a fintorgó maszkok fogták meg. Kósa Gergő motívumkincse egy bizonyos ház belső teréből – a függőfolyosókból, a gangokból, a csempékből, a kovácsolt korlátokból, a finom díszítésű liftajtóból formálódott.
Judit kislányként élte túl a holokauszt borzalmait, fiatal nőként, friss diplomásként az 1956-os forradalmat és annak leverését. 1957-ben férjével disszidált, kemény évek következtek, majd hosszú évtizedek múlva – amikor már lehetett, vissza-visszalátogattak Norvégiából – egyszer csak megszólították Budapest eklektikus házai, a még mindig sérült homlokzatok, a kőfigurák. Elkezdte festeni a néma tanúkat, a kapukat, az ablakokat, a faragványokat. A kövek faragottak vagy beépítettek, mindent láttak, ami az utcákon történt, az elhurcolt, a menekülő embereket, a tankokat, a robbantásokat, a gyilkosságokat. Judit édesanyja igyekezett a gyerekeit megvédeni a borzalmaktól, bújtatni zsidó férjét, a gyerekek édesapját, s leplezni az állandó rettegést és félelmet, hogy azt a gyerekek ne érezzék. Ehhez biztosított csodás környezetet egy balatoni ház, amit egyébként az édesapa tervezte.
A borzalmakat a legtöbb túlélő igyekezett eltemetni magában, hosszú évek teltek el, és valamikor a nyolcvanas években az emlékezettel kapcsolatos projektek elkezdtek megszaporodni. A feldolgozás megkezdődött. Judit is 1980-as évek első felében festette meg az első ilyen témájú sorozatát, a Szenvedő házakat, így kezdett el „beszélni” az átélt traumákról. Ezen a kiállításon van két festmény, amelyek nincsenek a könyvben. A művész döntések sorát hozza meg, miközben alkot. Sokféle út áll előtte, sokszor nehéz dönteni, melyik a vállalható, a követendő. Így született ez a két kép, meggyötört tekintetű emberek az ablakban. Végül nem ezen a csapáson haladt tovább. Jóval a könyv megjelenése után, előkerült e két festmény és kértem Juditot, hogy küldje el, hogy mutassuk be ezen a kiállításon. A képeken nincsenek emberek, ők áttételesen van jelen: ők faragták meg a köveket, ők építették fel a falakat. Ezzel szemben Gergőnek fontosak az emberek, akiket meghallgat, akiket kifaggat, akikkel találkozik a gangon.
Kósa Gergely: 21/a ╱ Rácsok / Grids ╱ 2025 ╱ toll liftajtó ╱ A Bulcsú utca 21/a számú ház liftjének vasajtaja ╱ 279 × 158 cm ╱ A művész tulajdona
Kósa Gergely: Poroló IV. / Duster IV ╱ 2022 ╱ toll, bádogtető ╱ 126 × 82 cm ╱ A művész tulajdona
Wellisch Tehel Judit: Kéklő várostöredékek 1. ╱ 1990 ╱ olaj, farost ╱ 122 × 90 cm ╱ A művész hagyatéka
Kósa Gergely: Fészek ╱ 2022 ╱ olaj, csőtoll, vászon ╱ 120 × 100 cm ╱ Kingl Tünde gyűjteménye
Kósa Gergely: 21/a ╱ 2022 ╱ olaj, tus, toll, vászon ╱ 100 × 100 cm ╱ Magántulajdon
Kósa Gergő 1990-ben született Budapesten. Zsidó származású nagyszülei 1956-ban költöztek a XIII. kerületi Bulcsú utca 21/a számú bérházba, egy egykori csillagos házba. A művész e ház negyedik emeletén élt, majd fiatal festőként kutatni kezdte a ház történetét, kitartóan gyűjtötte az egykori és mai lakók tárgyi és szellemi emlékeit. A történetek nyomán vált főszereplővé képein a ház belső mikrovilága, a függőfolyosók, a gangok, melyen jöttek-mentek, beszélgettek, szorongtak vagy éppen féltek az egykori lakók. Gergő számára a geometrikus mintázatú padlók, a kovácsoltvas korlátok jelentik a néma tanúkat. Aki élt budapesti bérházban, az tudja mekkora jelentősége van a gangnak, aki csak látogatóba érkezik, az közlekedő folyosónak hiszi, pedig a gang egy közösségi tér. A gangról lelátunk, a lejjebb lévő folyosókra, sőt az ablakokon is bekukkanthatunk. A le- és feltekintés lehetősége kitágítja a kommunikáció lehetőségeit.
Gergő megszállottan rajzolja vásznaira a repetitív mintázatokat, mintha minden rajzolat, frottázs az emlékezet egy-egy stációja lenne. Képein a precízen megrajzolt perspektíva, a mindig fentről való lenézés pozíciója – bár a tényleges tapasztalatból táplálkozik, merthogy ő a negyedik emelet lakója, mégis van ebben a fentről lenézésben egy metaforikus üzenet, hiszen a múltra mindig „fentről” nézünk. Vagyis a festő a fizikai tér tulajdonságait az időbeli távlat leírására használja. A „fentről” nézésnek ugyanakkor van egy szimbolikus jelentése is, hiszen a madártávlat az istenek nézőpontja. A „fentről” nézés érzése ugyanakkor azt az illúziót kelti, mintha ki tudnánk lépni az idő lineáris folyásából, mintha kicsit külső szemlélőként tekintenénk rá a saját időnkre, mintha egyben látnánk a teljes téridő-szövetet, miközben csak a jelenben élhetjük meg az időt.
Ezzel szemben, ha Judit festményein nézzük meg, hogy milyen módon van ábrázolva a tér, azt látjuk, hogy ő a kollázs technikáját alkalmazza. Ő is használja a perspektívát, de látványfragmentumokat helyez egymás mellé. Eltávolodik a valóságos látványtól, azt sugallja, hogy nincs „egy igazi” nézőpont, mert a világot, a valóságot nem lehet egy nézőpontból megragadni. Az univerzum nem rendezett, a világ sokkal kaotikusabb, mint korábban hittük, Judithoz ezért állt közel a kollázs, lehetővé tette számára egyszerre megmutatni a múltat és a jelent, s egy kicsit a jövőt is, ha a Láva-sorozatra gondolunk.
Most, hogy megvalósult a kiállítás, egymás mellé kerültek a képek, mikor feltettük a falra a festményeket, igazi izgalmat éreztem. Néztem Wellisch-Tehel pasztózusan megfestett homlokzatait, faragott vagy falakba épített köveit, melyeknek rücskös faktúráját szinte meg akarjuk érinteni, s mellette ott világít Kósa Gergő tükörsima festői világa, aprólékos, rajzos részletei, a lazúrosan felvitt, vékony rétegek, melyek olyanok, mint a gangok csempéinek felületei. Döbbenetes, ahogy a két festő megtalálta a motívumaihoz illő, a mondanivalóval szerves egységbe kerülő térábrázolást és festői stílust. Mindketten gyűjtögető művészek, Judit fáradhatatlanul fotózta a házakat, ezek a fotók voltak a forrásai, Gergő gyűjtötte, gyűjti a tárgyi rekvizitumokat, az írott és orális emlékezéseket. Kettejük kiállítása, egy festői párbeszéd, az átélt és az elmesélt múlt találkozása és egymásra vetülése, mint két vasúti sín, mely eddig párhuzamosan futott, de most a végtelenben találkozott.
Wellisch Tehel Judit: Láva 1–3. ╱ 1996-1997 ╱ olaj, farost ╱ 123 × 61 cm; 123 × 90 cm; 123 × 61 cm ╱ A művész hagyatéka
Wellisch Tehel Judit: Vaktükör 7. ╱ 1992 ╱ olaj, farost ╱ 122 × 90 cm ╱ Equibrilyum Art Collection, Budapest
Nagy T. Katalin