Klimó Károly nem rossz festő. Ezt már az elején fontosnak tartom leszögezni, tudván, milyen könnyen lehet még egy ilyen rövid és egyszerű kiállítás-kritikát is félreérteni. Tehát még egyszer leírom: Klimó Károly nem rossz festő. Képei nemcsak hogy elviselhetőek (passzívum), hanem kifejezetten nézhetőek is (aktívum). Bizonyára sokan szívesen is nézegetik őket, hiszen stílusuknál (alkotójuk stílusánál) és olykor méretüknél fogva is igen alkalmasak nagyobb terek, tárgyalók díszítésére.
A kérdés viszont mégiscsak az, hogy a „nem rossz festőre” mondhatjuk-e azt, hogy „jó festő”. Ahogy minden fogas kérdés, ez is magában hordoz egy másikat: mik a „jó festő” kritériumai? Nem hiszem, hogy sokáig kellene érvelnem amellett, hogy a felvetés mennyire összetett, és az évszázadok óta megválaszolni szándékozott kérdésre most sincs biztos válaszunk. Tegyük hozzá: szerencsére. Ezért lehet művészetről beszélgetni.
Terjedelmi okokból most csak egyetlen kérdésre szeretnék koncentrálni, így még azt a problémát is csak megemlíteni tudom, hogy mennyire tekinthető Klimó Károly művészete autentikusnak, és mennyiben támaszkodik olyan neves elődökre, mint például Emil Schumacher. E fölött talán még szemet hunyhatnánk, főleg, ha ez lenne Klimó Károly műveit nézve az egyetlen hiányérzetünk.
Az viszont már fontosabb, hogy mit várhatunk a képektől? A jelenleg a 2B Galériában bemutatott művek – ahol Willi Weiner német szobrásszal együtt állított ki, akiről jelen írás nem szól – két fő csoportra oszthatók: változó méretű „független” művek, melyek sokszor geológiai és fizikai jelenségeket jelölnek, legalábbis a címek alapján, például: Kis vulkán (2006), Körkörös tűz (2007), Füst a térben (2007), A tűz dicsérete (2007). A másik csoport pedig 16 egységes méretű, egybetartozó haiku 2005-ből. A festmények „elegendőek”, általában működnek. Alkotójuk szemmel láthatóan mindent megtanult az informel legnagyobbjainak felfogásából, csak megmarad a dilemma: van-e itt még valami, vagy csak a felületalkotásnak egy rendkívül felkészült, tehetséges mester(ember)éről van szó? A színvilág él, a sötét vörösök, narancsok és feketék tobzódása elsőre szinte meggyújtja a szemet, de kicsit hosszabban elidőzve a képek előtt mintha bekapcsolna az automatikus tűzoltó-berendezés. A színvilág szépsége megmarad ugyan a felületen, de nem érezzük a nézés folytatásának elementáris igényét. Hamar betelünk. Nem csodálhatjuk, ha felmerül a kérdés, hogy például a tűzhányó-képen, ahogy maguk a színek okádják a tüzet, nem túl könnyű dramatizálással, felületes, olcsó megfeleltetésekkel van-e dolgunk? Az előbbi kérdést külön is feltehetjük: Van-e dolgunk? Hagy-e Klimó Károly lehetőséget a néző számára, hogy a művel dialógusba lépjen, vagy pedig, bármennyire is absztraktak a képek, mégis, túlkonkretizálja azokat? A tárgy nélküli képeket túltárgyalja.
Érzésem szerint a jelenlegi képeknél absztraktabb műveknek jobban tudnánk örülni. Fontos leszögezni, hogy nem stílusban, képi világban kéne absztraktabbá válni, hanem egyfajta idea-megdolgozásban és -átvitelben. Ezek után talán már nem meglepő, hogy a 16 haikut sokkal jobbnak találom. Változatos felületmegdolgozásokkal kialakított finom villanások, két értelemben is: egyrészt egy-egy forma, jel vagy kontúr villan fel a sötét alapból, másrészt mintha megannyi kis ötlet, festménnyé formált gondolatsuhanás villanna fel (vagy át) a képecskéken. Ezt a felvillanást az alkotó nem tudná ilyen jól érzékeltetni, ha nem végzett volna el előtte egy nehéz feladatot. A feltörő erő megregulázásáról van szó: a kép(alkotó) ösztön képpé, műalkotássá varázsolásának technikájáról, a sűrítés feladatáról, az ösztön elengedettségének visszafogásáról és rendszerezéséről. Röviden: absztrakcióról. Ez az, amit a többi képről hiányolok. És ez az, ami a nem rossz festőt jó festővé tehetné.
(Klimó Károly és Willi Weiner kiállítása a 2B Galériában dec. 29-ig látható.)
Somhegyi Zoltán
2007. december, 50. szám