Nem ismerek senkit, aki annyi szörnyűségen ment volna keresztül, mint én

Csütörtökön nyílik Hermann Ildi kiállítása a 2B galériában Hiányzó történetek címmel, amelyben New Yorkban élő magyar zsidók otthonukban mesélik el sorsukat. „A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jóllévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszt-történetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott.” – írja a kiállítás kurátora, Somogyi Zsófia. Mi Romay András, Bandi bácsi történetét közöljük teljes hosszában, az interjút Hermann Ildi jegyezte le.

Hol is kezdjem? 1922-ben születtem Miskolcon, ahol két hitközség létezett: az ortodox és a neológ. Apám mélyen vallásos volt, úgyhogy mi az ortodoxhoz tartoztunk. Később aztán neológ lettem, de az erős zsidó identitásom megmaradt. Miskolcra jártam zsidó elemibe, aztán, mivel jól tanultam, felvettek a minorita gimnáziumba, majd érettségi után, 1940-ben, a közgazdasági egyetemre kerültem. Ez volt a szerencsénk, mert így az egész család felköltözött Pestre. Ha Miskolcon maradunk, mindannyiunkat deportálnak.

Az egyetem alatt a kortársaimat Ukrajnába vitték munkaszolgálatra, zömük sose tért haza, de én egyetemi hallgatóként évről évre halasztást kaptam. Egészen ’44 márciusáig nem esett bántódásom, de amikor bejöttek a németek, minden összeomlott. Kidobtak az egyetemről és behívtak munkaszolgálatra. Egy darabig a Tóth Kálmán utcai hűtőházban dolgoztunk, fagyott félmalacokat pakoltunk ide-oda. Normális kosztot kaptunk, a Páva utcai zsinagógában szállásoltak el. Aztán október 15-én jött a Horthy-proklamáció, Szálasiék átvették a hatalmat, a körletünket csendőrök vették körül, kihajtottak minket a Józsefvárosi pályaudvarra, és vagonokba zsúfoltak. Annyit tudtam csinálni, hogy egy előre nyomtatott postcardot megcímeztem a szüleimnek, megírtam, visznek minket, de nem tudom, hová, és ledobtam a földre, mielőtt beléptem volna a vagonba. Mire megkapták a lapot, már a gettóban nyomorogtak.

Két hónappal korábban, még a munkaszolgálatban történt egy humoros eset. A magyar főhadnagyunk összehívta a századot, és azt mondta, emberek, jó hírem van, az egész század egy óra múlva elmegy a Rókus-kápolnába kitérni, és mindenki megkapja a pápai menlevelet. Ez a dokumentum misztikus jelentőséggel bírt, a németek és nyilasok is elfogadták, ugyanis féltek a nyugatiaktól. Természetesen üdvrivalgás tört ki, amihez csupán néhány ortodox zsidó meg én nem csatlakoztunk. Azt mondtam magamban, ilyen áron nem kell a menlevél. Az én szememben elfogadhatatlan egy olyan vallás, amelyik azt hirdeti, segít az elesetteknek, de ellenszolgáltatásul azt követeli, hogy térjünk át. Ez zsarolás, és én ebbe nem megyek bele.

Volt egy nagyon jó barátom a századból, zsidó proli gyerek Újpestről. Mikor meghallotta, hogy nem megyek, magánkívül volt, „meg vagy te őrülve, te, barom”, mindennek lehordott, „csak egy kis vizet dobnak rád, az egésznek semmi jelentősége, majd ha vége a háborúnak, visszacsinálod”. Én meg lefeküdtem aludni. Másnap reggel a barátom hozzám vágott valami papírt. Kérdeztem, mi ez, „mi lenne, te, állat, a pápai menleveled”. Milyen menlevelem, hát én aludtam?! „Te aludtál, de én nem! A Rókus-kápolnában a névsorolvasásnál nálad meg nálam is jelentkeztem. A te nevedben is kitértem.”

Bandi bácsi (Fotó: Hermann Ildi)

Amikor néhány hónappal később deportáltak, a német határon megmotoztak, mindent elvettek. A pápai menlevelet röhögve lökte vissza a csendőr, hogy ezt megtarthatom, úgyse sokra megyek vele. Neki volt igaza.

Balfra vittek bennünket, rémes emlék. Félszázan aludtunk egy nyitott pajtában, decembertől márciusig, rettentő hidegben. Minden reggel öttől futóárkot ástunk a hegyekben, hogy ha majd jönnek az oroszok, innen verjük vissza őket. Százával nyüzsögtek rajtunk a tetvek, sokan kiütéses tífuszt kaptak tőlük, köztük egy barátom is. Egyik nap olyan delíriumba esett, hogy a vacak kis levesért sem tudott kimenni. A munka végeztével kiszöktem pár szem krumpliért, amit egy sváb asszony hagyott nekünk időnként a kapunál. Mondtam a barátomnak, Gyurikám várj egy kicsit, megsütöm a krumplit, rögtön jövök. Egy óra múlva már nem volt ott: a betegpajtát, ahol ő is feküdt, kiürítették, mindnyájukat kivégezték. Egy másik pajtában egy priccsen ott feküdt Szerb Antal. Átmentem oda. Magánkívül volt, haldoklott. Össze-visszaverték az őrök, és ezt már nem bírta. Ott voltam az utolsó órájában. Nem ismertük egymást, de véletlenül az unokanővéremnek udvarolt, legalábbis az unokanővérem ezt mondta. Szerb Antallal nem beszéltem erről.

’45 januárjában az oroszok elfoglalták Budapestet, közeledtek felénk. Egyik nap munka után parancsba adták, szedjük össze a cókmókunkat, megyünk tovább Németországba. Megrémültünk. A sok éhezéstől rettenetesen bedagadt a lábam, még a fatalpú szandált se tudtam fölvenni, úgyhogy rongyokba tekertem. A fájdalmaim miatt előző nap krankenzettelt kaptam, vagyis egy napig nem kellett kivonulnom. Amikor az őrök körülvettek, hogy indulunk, azt gondoltam, ezzel az igazolvánnyal maradhatok. Elbúcsúztam a barátaimtól, mutattam a német őrnek a papírt, hogy nem tudok járni. Egy percig tűrte a magyarázkodást, majd szép lassan levette válláról a fegyverét, rámfogta, hogy még egy szó, és itt maradsz örökre. Beálltam a sorba, és elindultam velük.

Szerencsém volt, később tudtam meg, hogy akik maradtak, azokat a német tábori csendőrök kivezették a sáncokhoz, amiket építettünk, ott agyonlőtték őket.

Mi meg mentünk, mendegéltünk Németországban. Amikor megálltunk egy kis időre, pihentünk, vagy élelmet kerestünk a fűben, hiszen amit enni adtak, semmire nem volt elég: tizennyolc részre vágtak egy komisz, azaz egykilós kenyeret, napi hat dekagramm jutott mindenkinek. Valamelyik német faluhoz közeledve üvöltözést hallottunk. A helyi legények két oldalról husángokkal verték a vonuló zsidókat, több nyomorult meghalt ott. Engem egyetlen ütés sem ért, mert nem volt nálam semmi, és így el tudtam ugrani a csapások elől. Azt mondták, aki jobb állapotban van, megy tovább egy kisebb táborba. Féltem, ha csatlakozom hozzájuk, de nem bírom a tempót, akkor lelőnek, ezért úgy döntöttem, maradok a betegekkel.

Másnap megjelent az SS, és aki nem tudott járni, teherautóra dobták, nekünk, mozgásképeseknek pedig megparancsolták, hogy gyalog kövessük a kocsikat. Elértünk a Dunához, állt ott egy ócska uszály csomó katonával, és sorra belöktek bennünket az uszály fenekébe, ahová a szenet szokták lapátolni. Nem tudom, mennyit zuhantam, de puhára estem, mert akiket teherautón vittek, előttünk dobálták be. Volt a kezemben egy darab kenyér, de valaki kirántotta a kezemből. Próbáltam nézni a sötétségben, ki lehetett, de eltűnt, én meg úgy éreztem, ez volt az utolsó dolog, ami az élethez kötött, s most már az sincs. Így telt el az éjjel.

Reggel leeresztettek egy létrát, föl kellett rá állnia mindenkinek, és akik éjjel meghaltak, jó csomóan voltak, azokat nekünk kellett a Dunába bedobni. Aztán kimentünk a partra. Elvittek minket egy zuhanyzóba, az volt a hír, hogy gáz jön a rózsákból. A miénkben viszont víz volt, így megfürödtünk. Utána anyaszült meztelenül kizavartak bennünket a hidegbe, onnan pedig egy barakkba. Négyen ültünk egy kis priccsen ruhátlanul, ez ment egy-két hétig. Annyiban azonban javult a helyzet, hogy reggelre mindig meghalt valaki, így aztán már nem négyen jutottunk egy priccsre, hanem hárman, később csak ketten. Mindenféle maradékból és hulladékból csináltak levest, azt kaptuk enni. Ez volt Mauthausen, ahol két hétnél többet lehetetlen volt túlélni, az is csak az olyan fiataloknak sikerült, mint nekem. Huszonkettő voltam akkor.

Egyik napon kinéztem az ablakon az appelplatzra, ami egy hatalmas mező, ahol reggelente létszámellenőrzésre összehívták a foglyokat. Az úton megjelent két jármű, olyanok, amilyeneket életemben nem láttam. Az egyik dzsip volt, a másik teherautóféleség gépfegyverrel. Ezek voltak az amerikaiak előőrsei. A két járműben lehettek vagy tízen. Szép csendben felmentek a parancsnoki épületbe, amit a német katonák őriztek, farkasszemet néztek pár percig, majd a németek minden erőszak nélkül felemelték a sorompót, és beengedték az amerikaiakat az appelplatz közepére. Mindez olyan csendben, mintha megállt volna a világ.

Aztán hirtelen kitört a pokol. A rabok, akik már ott voltak évek óta, és alig tudtak járni, igazi állati üvöltéssel – emberi hangot már nemigen tudtak kiadni – rohantak az amerikaiak felé, pontosabban próbáltak rohanni, de pár lépés után elzuhantak, majd fölkeltek, és újra. Amikor elértek a kővé dermedt amerikai katonákig, rájuk vetették magukat, és a lábuktól az arcukig össze-visszacsókolták őket. Közben olyan hangokat adtak ki, mint talán az őskorban az ősemberek. Civilizáltságról itt már nem lehetett beszélni. A katonák nem értették, mi történik velük. Ez volt a felszabadulás felejthetetlen pillanata, a mai napig úgy él a fejemben, mintha tegnap történt volna.

Az amerikaiak sátrakat állítottak kórházak gyanánt, én is bekerültem, nem tudtam nyelni, az emésztőnedveim eltűntek, csak folyadék ment le a torkomon. Nem hadi sebesülésekre nem voltak felkészülve az amerikaiak, így egy hónap után hazaküldtek. Feltettek egy vonatra két másik szerencsétlennel együtt, akik kicsit jobb állapotban voltak, ők segítettek mozogni. Négy nap alatt értem haza.

A Dohány utcába akartam eljutni, ahol utoljára láttam a szüleimet. Egyszer csak, mint egy látomás a múltból, megpillantottam egy zsidó barátnőmet, jött szembe nevetgélve a férjével. Bujkált, és túlélte, de számomra elképzelhetetlen volt, hogy aki él, nem hozzám hasonló nyomorult. Elbújtam, nem akartam a rabruhámmal megijeszteni. Ez már júniusban történt, Budapest meg ugye már januárban fölszabadult.

A szüleimet nem találtam a Dohány utcában, visszamentem a régi lakásukba, a Baross utcába, órákba telt, minden harminc méteren le kellett ülnöm. Becsengettem. Kinyílt az ajtó, illetve nem is az ajtó, hanem az ajtón lévő ablak. Ott állt a bátyám, nem láttam két-három éve, ráköszöntem, szervusz Karcsi, nem ismert meg, becsapta az ablakot, akkoriban nagyon féltek minden idegentől. Aztán kijött anyám – a szüleim már szintén otthon voltak, fölszabadultak a gettóban – rögtön megismert, mondta, számolta a napokat, mikor jövök már vissza. Hónapokig feküdtem otthon, anyám minden percét velem töltötte, jobb ellátást nem is kaphattam volna.

Két-három hónap múlva tömegtemetést rendeztek a Balfon meggyilkolt áldozatoknak. Ekkor léptem ki először a Baross utcai házból. Itt tudtam meg, mi történt azokkal a betegekkel, akik ottmaradtak . A temetésen egyszercsak valaki megérinti a vállam, hogy Bandi, nem ismersz meg? Nem ismertem meg, leginkább mert az arca tele volt súlyos sebhelyekkel. Kiderült, ugyanabban a pajtában éltünk Balfon, de ő ottmaradt. Két nappal azután, hogy mi elmentünk, árkokba lőtték őket. Ő is kapott pár lövést, de nem halt meg. Hallotta, amint fölötte az egyik őr odaszól a másiknak: te, ez a pacák még él, de kifogytam a golyókból, adj egyet. Kapott is, keresztüllőtte a társam fejét, úgy, hogy az arca egyik oldalán bement a lövés, a másik oldalon meg kijött. Otthagyták, azt hitték, halott. Másfél óra múlva lóháton megjelentek az orosz előőrsök, és beszállították a soproni kórházba. Ő lehetett az egyetlen túlélő.

A háború után jó néhány bajtársam belekóstolt a kommunizmusba, abban a reményben, hogy többé nem számít, ki zsidó, ki nem. Sokuk belépett a kommunista pártba, pozíciókat kaptak, nem egy az Államvédelmi Hatóságnál kötött ki. Én nem léptem be sehová, viszont az a tudat, hogy sok barátom van az új államháztartásban, megnyugtatott.

Élveztem a családi biztonságot, hogy mindkét szülőmet visszakaptam, ami nagy ritkaságnak számított. Ezért nem siettem elhagyni az országot, ami komoly hibának bizonyult. Sokan elmentek ’48-ban, de én maradtam, nem láttam előre, milyen idők jönnek. ’49-ben, amikor a kommunisták átvették az irányítást, észbe kaptam, hogy itt az idő, de már késő volt. Hiába voltak kapcsolataim az ÁVH-nál, ahol az útlevelekről döntöttek, nem számított a közös bajtársi múlt, sorra kaptam az elutasításokat.

Megpróbáltam átszökni a határon, és amilyen jószerencsém volt egész életemben, elfogtak, Balftól nem messze. Bevittek az Andrássy út 60-ba, eltöltöttem ott pár gyönyörű napot, majd úgy döntöttek, szabadlábra kerülésem államvédelmi okból aggályos. A nép ellensége lettem, aki megpróbált a kapitalista nyugatra kiszökni, így internáltak Kistarcsára, ahol nyolc hónapig üdültem, államvédelmi magánzárkákat építettünk a tábor területén. Nyolc hónap után szabadultam, de nem tudtam elhelyezkedni, mert benne volt az életrajzomban, hogy Kistarcsán üldögéltem. Miután egy évig nem kaptam munkát, egyszerűen kihagytam az életrajzomból ezt a kistarcsai epizódot, így sikerült a külkereskedelemben elhelyezkednem minimális fizetéssel.

Egy év után új csoportvezetőt kaptunk, aki négyszemközt fejből sorolta a személyi adataimat, még azt is, hogy melyik nap próbáltam átlépni a határt. Kérdezte büszkén, sejtem-e, mindezt honnan tudja. Összetörten álltam, tudtam, végem, ő meg mondta, hogy „hát én írtam alá a szabadulási végzésedet az Államvédelmi Hatóságnál”. Kiderült, ugyanolyan múlttal rendelkező zsidó fiú, mint én, azzal a különbséggel, hogy ő belépett a pártba, és a kistarcsai tábor adminisztratív parancsnoka lett, de mivel Pesten dolgozott, sosem találkoztunk. Kérdezte tőlem, hogy a párttitkár elvtárs ismeri-e a múltamat, bevallottam, hogy nem, mire azt mondta, a helyemben azonnal jelentené. Ezzel faképnél hagyott. Nehéz volna leírni, milyen állapotban maradtam ott, miután tudtam, mi vár rám: csaltam, ráadásul a külkereskedelemben dolgoztam, most az jön, hogy becsaptam a magyar államot, és legalább tíz évre elítélnek, ha nem többre. Egész éjjel ébren voltam, vártam, mikor jönnek értem, de nem történt semmi. Másnap első dolgom volt jelenteni a pártitkárnál a dolgot. Ő meg elintézte annyival, hogy menjek vissza az osztályra, figyelni fog. Még négy évig, ’56-ig maradtam ebben a pozícióban.

’56-ban volt a harmadik eset, hogy útlevél nélkül kíséreltem meg átlépni a határt, de ekkor végre sikeresen. Rögtön Amerikába jöttünk a feleségemmel, két nagynéném már több mint száz évvel korábban itt telepedett le. Azonnal megkaptuk a vízumot. Szimpatikusan fogadtak, úgynevezett freedom-fighterek voltunk. Törvényben rögzítették, hogy az ötvenhatos magyaroknak ötvenezer vízumot kell kiadniuk, mi megkaptunk ebből kettőt. Mindketten elhelyezkedtünk, nem voltak anyagi gondjaink, egyre jobban éltünk. Azt mondhatom, nekünk bevált az amerikai dream, sőt New Yorkban egyetlen magyar menekülttel sem találkoztam, aki szegénységben élt volna.

Magyarország egy emlék, kitörölhetetlen, hiszen a fiatalságom zöme ott telt, de az itteni magyarok közül sokan hallani sem akarnak Magyarországról. A feleségem is így gondolta. Ha nem erőszakoskodom, hogy időnként látogassunk haza, magától sose ment volna. Szerintem viszont felelősség és bűnösség mind egyénekhez fűződik, nem államhoz vagy közösséghez. Nem lehet egy országot bűnösnek kiáltani ki az egyes emberek bűnei miatt. Bár Magyarország kétségtelenül iszonyú rondán viselkedett a zsidókkal, és ha a magyarok nem olyan aktívan vettek volna részt a deportálásokban, sokkal kevesebb zsidó vész oda. Szóval súlyos felelősség terheli a magyarokat, amit persze nem akarnak elismerni, de olyan sok emlék fűz Magyarországhoz, amit nem akarok azáltal semmivé tenni, hogy sommásan azt mondom: nem megyek soha többet.

Pedig nem ismerek senkit, aki annyi szörnyűségen ment volna keresztül, mint én. Az én történetem nem olyan, mint a lányoké, akiket végig bújtattak, ők meg csak remegtek, hogy mi lesz velük. Az én szememben az ő történetük olyan, mint egy operett.

Ha lenne gyerekem, megmutatnám neki Magyarországot, de sajnos nincs, és ez a legnagyobb bánatom. Teljesen egyedül vagyok. A családomból senki sem él már, a feleségem rég meghalt, az amerikai rokonság New Yorkon kívül él. Nagy szükségem volna társaságra, ez lenne a legfontosabb.

—–

A fotó és az interjú 2015-ben készült, Bandi bácsi 2017 tavaszán meghalt.

Libor Anita, Barakonyi Szabolcs
2017. 07. 03.