– Nem hiányzik valami? – De, a családom!

Bernhard Purinnal, a müncheni Zsidó Múzeum igazgatójával J. Győri László beszélget

Bernhard Purin történész-művelődéstörténész, a Müncheni Zsidó Múzeum alapító igazgatója Münchenbe költözése előtt több németországi zsidó múzeumban tevékenykedett kurátorként. Májusban a Goethe Intézet meghívására részt vett azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet Rajk László Ráday utcai 2B galériabeli kiállítása alkalmából rendeztek. A kiállításon azok a frottázs-technikával készült alkotások voltak láthatók, amelyeket Rajk az auschwitz-birkenaui haláltábor épületeinek falain és tégláin fellelhető, magyar személy- és helységneveket megörökítő feliratok nyomán készített.

– Rajk László képein olyan jelek lényegülnek át műalkotásokká, amelyeket a holokauszt későbbi áldozatai, nagyon kevéssel haláluk előtt hagytak. Megrendítő látni ezeket a képeken: mintha a művész a végleges feledésből hozná vissza ezeket az embereket.

– Rajk László kiállítása nagyon megfogott. Az emlékezés leggyakoribb formája a nevekkel való foglalkozás, ám itt nem erről van szó: itt nem az utókor foglalkozik velük, itt maguk az áldozatok állítottak emléket önmaguknak, illetve próbálták meg megőrizni a méltóságukat, egy utolsó bizonyítékát adni annak, hogy egyáltalán léteztek. Rajk László ezt a nyomot tette ismét láthatóvá a frottázsok segítségével. Egyfelől dokumentálja az elpusztított emberek nyomában keletkezett űrt, másfelől igazolja, hogy ezek az emberek voltak, léteztek.

 Látnivaló, hogy milyen nagy változásokon megy keresztül mindaz, amit a holokausztra való emlékezésen értünk. Változik az emlékezés kultúrája, más jelentőséget tulajdonítunk, vagy talán csak tudatára ébredtünk a fontosságának, ami például nyomon követhető az azóta eltelt majd hét évtized különböző korszakaiban emelt emlékművek üzenetén és küllemén.

– Én az ausztriai és a németországi helyzetet látom viszonylag közelről, ahol valóban alapvető változások figyelhetők meg. Ez köszönhető annak is, hogy lassan a negyedik nemzedék nő fel a holokauszt óta, és ez a negyedik nemzedék túlnyomórészt a tettesek leszármazottainak negyedik generációja. A kilencvenes évekig az emlékezést rituálék határozták meg. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években aztán a művészet nagyon intenzíven kezdett el foglalkozni a témával, olyan művészek hoztak létre alkotásokat, mint Jochen Gerz, akik voltaképpen nem az áldozatokra emlékeztek, hanem saját szüleik nemzedékének tetteivel néztek szembe.

– Végeredményben az is legitim.

– Teljesen legitim, csak nem szabad az alkotásokra azt a címkét ráragasztani, hogy az alkotás az áldozatokra való emlékezés jegyében keletkezett. Ha viszont ezzel az etikettel adják el, akkor az problematikus. Azóta fölnőtt egy fiatalabb nemzedék, amely már nem a szülőkkel konfrontálódik, nem a szülőknek teszi fel a kérdéseit, hiszen a szülők nemzedéke az ötvenes-hatvanas években született. Ma mások a kérdések. Mára az tűnik fontosnak, hogy az áldozatoknak ismét arcuk és nevük legyen, amit a nyolcvanas-kilencvenes évek alkotásain még nem látunk. Az a benyomásom, hogy ma a korábbiaknál egyénibb megközelítésmód dívik, és hogy az alkotók jelentős részének valamilyen személyes, életrajzi köze van a tárgyához, aminek következtében minden más megvilágításba kerül.

 A Goethe Intézetbeli pódiumbeszélgetésen is szó esett arról, hogy a holokauszt túlélői közül egyre kevesebben vannak már csak köztünk, a korszak tanúinak távozásával szükségképpen módosul, amit a következő nemzedékek a korszakról, például a koncentrációs táborokról gondolnak. Egyre távolabb kerül, egyre inkább történelemmé válik a korszak. Németországban emlékhelyek és dokumentációs központok létesítésével próbálják ébren tartani az áldozatok emlékét, hiszen egyre kevesebben tudják személyesen elmondani a történetüket.

– A túlélők fokozatos eltűnésének következtében egyre nagyobb szerepet játszanak a holokauszt helyei. Az utóbbi években rendre jelentek meg olyan munkák, amelyek az emlékhelyekkel és az emlékezés bizonyos helyszínekhez kötődő jeleivel foglalkoznak. Hogy egy konkrét példát mondjak: Elfriede Jelinek Rohonc (Rechnitz) című színművének hatására az egykori tömeggyilkosság helyén működésbe lépett az emlékezet. A Rohoncon történtek évtizedekre feledésbe merültek. Ezen a helyen, ahol több, mint kétszáz magyar zsidó munkaszolgálatost mészároltak le, az idén tavasszal amolyan szabadtéri múzeumszerű emlékhelyet hoztak létre. Az emlékhely informál a történtekről. Ehhez hasonló helyekről mostanság sok helyről lehet hallani. Ide, ebbe a kategóriába, a történelem helymeghatározásának, lokalizálásának kontextusába sorolnám a „botlóköveket”, amelyeket Budapesten is látni. Günter Demnig ötlete volt, hogy ilyenekkel jelöljék meg az áldozatok lakásait, házait: azokat a helyeket, ahol az áldozatok éltek. De ugyanebbe a kontextusba sorolnám az emlékezés olyan, egészen különleges módjait, mint amilyen például az egykori náci fegyverkezési miniszter, Albert Speer, egyik lányának nevéhez fűződik. Ő néhány évvel ezelőtt, önéletrajzi késztetésből kiindulva, saját sorsával konfrontálódva és arra reflektálva, egy alapítványt hozott létre. Abból indult ki, hogy egy-egy nemzedék eltűntével és egy újabb nemzedék színre lépésével újra és újra előkerül az örökség problémája. Az örökösök sosem tudhatják, hogy azok a bútordarabok, amelyek között fölnőttek, voltaképpen kinek a jogos tulajdonát képezik, kitől rabolták el őket, hogy a szülők és nagyszülők, akik egykor egy árjásított zsidó-lakásba költöztek, mit vettek át a deportált zsidók ingóságaiból. Ez sokakban bizonytalanságot szül. Azok, akiknek ez problémát jelent, befizethetnek az alapítvány számlájára, a pénzt pedig fiatal németországi zsidó művészek támogatására fordítják.

– Ön alapító igazgatója a müncheni Zsidó Múzeumnak. Németországban működik néhány jelentős zsidó múzeum, a zsidó élet Németországban hosszú múltra és nagy hagyományokra tekint vissza. Ezeknek vetett véget a nácizmus. Egy németországi zsidó múzeum mindig óhatatlanul egyben holokauszt-múzeum is. Vajon mi a helyzet ezzel egy olyan zsidó múzeumban, amely nemrég, alig öt éve nyílt meg? Ön egyike volt azoknak, akik a múzeum koncepcióját kidolgozták, ennélfogva ön szükségképpen szembesült ezzel a problémával.

– Mi öt évvel a berlini múzeum után nyitottuk meg a miénket. Ez alatt az öt év alatt történt egy jelentős változás a német nyelvterület zsidó múzeumainak koncepciójában. Az akkori német államelnök, Johannes Rau egy nagyon fontos mondatot fogalmazott meg, miszerint a németországi zsidó élet és zsidó kultúra nem korlátozódhat tizenkét évre, jelesül az 1933 és 45 közötti időszakra, és hogy tudni kell, hogyan éltek a zsidók előtte és utána Németországban. Raunak ez a mondata nagyon erősen beleépült a mi koncepciónkba, mi ugyanis nem a halálról, hanem az életről akarunk beszélni, miközben persze nyilvánvaló, hogy a német zsidósággal kapcsolatban nincs olyan téma, amely ne állna valamilyen összefüggésben a holokauszttal. Nem létezik ártalmatlan téma. Még az olyan viszonylag távolinak tetsző anyagok is összefüggnek a holokauszttal, mint annak a néhány évvel ezelőtti kiállításnak az anyaga, amely a Wittelsbach-dinasztia judaisztikai és hebrasztikai érdeklődését mutatta be a reneszánszban. Ez a téma bármennyire is a reneszánszhoz kapcsolódik, óhatatlanul felveti a kérdést, mi történt ezzel a gazdag történeti anyaggal, a héber kéziratokkal és a gyűjtemény tárgyaival a nemzetiszocializmus idején.

– Csak zárójelben szeretném megkérdezni: mi állt a Wittelsbachok judaisztikai érdeklődésének hátterében?

– Ez tudományos érdeklődés volt. A humanizmus korában előszeretettel foglalkoztak régi kultúrákkal, olyan kiváló hebraisták működtek a térségben, mint Pfefferkorn, vagy Wagenseil. A zsidó kultúra iránti érdeklődés a tizenhatodik század második harmadában kezdődött. Más kérdés, hogy a kutatható anyag attól vált hozzáférhetővé, hogy a német birodalmi városokból több hullámban üldözték el a zsidókat. Az utolsó hullám 1529-ben volt, Regensburgból kergették el a zsidókat, akiknek nem engedték meg, hogy magukkal vigyék tulajdonukat. A német uralkodói dinasztiák könyvtáraiba eleve a zsidóüldözések következtében kerültek az anyagok. Érdekes a párhuzam a nemzetiszocializmus éveivel: a nácik fontosnak tartották a hebraisztikával való „tudományos” foglalkozást, maga Adolf Eichmann is tanult héberül, mintegy megalapozása képpen tevékenységének, és a legkülönfélébb kutatóintézetek jöttek létre, amelyek feladata abban állt, hogy begyűjtsék a deportálások során gazdátlanná vált könyvtárakat. A történelem olykor mintha ismételné önmagát.

– Térjünk vissza az ön által vezetett müncheni Zsidó Múzeumhoz. Mire koncentrálnak a kiállításukon?

– Az állandó kiállítás címe: Hangok, helyek, korok. Gyűjteményünk viszonylag szerény, aminek az az egyik oka, hogy a múzeum új, és hogy régről nem sok minden maradt meg. Mindenesetre ez is az oka, hogy hangsúlyozzuk: az általunk elmondott történet töredékes. A mi látogatóink nem kapnak teljes képet a németországi zsidóság életéről a kezdetektől napjainkig. Mi példákat mutatunk be, és igyekszünk hangsúlyozni, hogy mindabban, amit bemutatunk, sok a szubjektív elem, ami abból is fakad, amit mi fontosnak tartunk, más múzeumok pedig nemigen mernek megcsinálni: teret engedünk kurátoraink személyes érdeklődésének és vonzalmainak. Az állandó kiállításon látható például egy részleg, amely hét csoportba rendezve olyan tárgyakat tartalmaz, amelyeket mi, a múzeumban dolgozók választottunk ki. Kvázi „kedvenc tárgyaink”, amelyek a gyűjteményből származnak. Ezeket kétféleképpen írtuk le. Először szakszerűen, úgy, ahogy múzeumi szakemberekként megtanultuk, másodszor pedig – egy-egy rövid esszében – arról írtunk, hogy miért ez a kedvenc tárgyunk, miért ezt választottuk, mi választásunk személyes oka. Ezzel azt próbáljuk érzékeltetni, hogy egy-egy ránk maradt tárgy nem a történelmi múlt objektív tanúja, hanem hogy az egyes tárgyak interpretációja és fennmaradásának története szubjektív momentumokban is bővelkedik.

– Ha nem hangzana olyan hülyén, azt mondhatnám, hogy a németországi zsidóság „kicserélődött”. A holokausztot követően a megmaradt, a koncentrációs táborokból visszatért kevés zsidó közül is a többség elhagyta Németországot. A következő évtizedekben viszont Kelet-Európából emigráltak sokan Németországba, akiknek a története korántsem azonos a német zsidókéval. Ezzel nyilván valamit kezdenie kell egy zsidó múzeumnak.

– Valóban, 1945 után a túlélők közül csak nagyon kevesen tértek vissza Németországba. Münchenben 1933-ban tízezer zsidó élt, közülük mintegy harminc-negyven települtek vissza. Rajtuk kívül éltek még néhányan úgynevezett vegyes házasságokban, akiket árja házastársuk miatt nem deportáltak. A háború után viszont München valóságos gyűjtőhelyévé, központjává lett a „displaced person”-öknek, az amerikaiak ugyanis táborokat hoztak létre, amelyekbe a felszabadított koncentrációs táborokból lengyel, román és magyar zsidók kerültek, olyanok, akiknek a családjából senki sem maradt életben. 1946-47 táján tehát időlegesen mintegy kétszázezer holokauszt-túlélő zsidó élt Münchenben, illetve a város környékén. Többségük Amerikába, illetve 1948 után Izraelbe emigrált, de egy csoport – főleg egészségi okokból – nem vállalkozhatott a továbbutazásra és Münchenben maradt. A kilencvenes évekig ez a – főleg lengyel zsidókból álló – csoport képezte a körülbelül négyezer fős müncheni zsidó közösség magvát. A Szovjetunió szétesésekor rengeteg zsidó bevándorló telepedett le a városban. Még látható a múzeumban az a kiállítás, amely a két bevándorlási hullám közül az elsőnek a történetét mutatja be, aztán júliusban megnyitjuk a következőt, amelynek az a címe, hogy „Az oroszok”, vagyis ennek a második hullámnak a történetét mondja majd el. Egészen újfajta megközelítéssel próbálkozunk ezen a tárlaton, hiszen tudjuk, hogy ami mondjuk a tizenkilencedik században történt, az nem azonos sem az 1945 és a kilencvenes évek közötti időszakban a müncheni zsidóság zömét adó lengyelek, sem az azután érkezett oroszok történetével. Az új kiállításunkon a keleti zsidók müncheni világát fogjuk bemutatni. Ebből az alkalomból sokukkal kapcsolatba léptünk. Az általam választott kedvenc tárgy is tőlük származik. Ez Feuchtwanger Siker című regényének orosz nyelvű kiadása. A Siker egyike azon kevés, német szerző által írott könyvnek, amely az egykori Szovjetunióban ott lehetett mondjuk egy kijevi zsidó család könyvespolcán. A kilencvenes években a Németországba kivándorolt családok választhattak, hogy melyik német városban szeretnének letelepedni. A szóban forgó család a Siker ismeretében választotta Münchent: a regény leírja a húszas évek Münchenét, és ez az olvasmányélmény nagy hatással volt rájuk. A 90-es években érkezett zsidókra általában jellemző, hogy magasan képzett, művelt emberek, de mivel inkább az idősebb nemzedékhez tartoztak, integrációs nehézségeik voltak. Ez az oka annak, hogy Münchenben egy széleskörű orosz-zsidó infrastruktúra jött létre. Ennek egyik központját, a Tolsztoj-könyvtárat Lev Tolsztoj legfiatalabb lánya alapította, aki egy ideig maga is Münchenben élt. Az oroszországi zsidó bevándorlók közül a zenészek nagyon sikeresek, ők többnyire a nagy müncheni zenekaroknál találtak állást, és nincsenek kommunikációs problémáik. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Münchenben működik egy zsidó zenekar is, amelyet a magyar származású Daniel Grossmann karmester vezet. De visszatérve az oroszokra, a képet árnyalja, hogy a nagy bevándorlási hullám óta felnövekedett egy orosz-zsidó nemzedék, amely kisgyerekként érkezett, vagy már Németországban született. A kiállítás társkurátora a szent-pétervári születésű írónő, Lena Gorelik, aki kisiskolásként jött szüleivel Németországban. Ő mindkét világban otthonosan mozog: német nyelvű regényeket ír, a háttere azonban orosz-zsidó.

– Kik látogatják a müncheni zsidó múzeumot? Vajon mennyire sikerült tudatosítaniuk a közönségükben, hogy ez a múzeum koncepciójában különbözik a többitől?

– A látogatók kétharmada német, a többi turista. A külföldiek többsége amerikai, az elmúlt időszakban ugyanis nagyon divatba jöttek az úgynevezett heritage-túrák, örökségtúrák. Amerikai zsidók eljönnek megnézni családjuk származási helyét. A német látogatókon „dolgozunk”, mi ugyanis a várakozásaik ellenében rendezzük kiállításainkat. Németországban egy zsidó múzeum fölkeresése mögött ott a gesztus: megmutatom, milyen empatikus vagyok, mennyire foglalkoztat a téma. Sok németnél azt érzékelni, hogy a zsidó múzeum meglátogatásától valamiféle megváltást vár. Nem annyira a megismerésről van tehát szó, hanem arról, hogy a látogatás után könnyebbnek érzi-e, a bonyolult német-zsidó történelem kényes aspektusaival való foglalkozást. Az állandó kiállítás végén láthatók egy neves amerikai képregény-rajzoló, Jordan B. Gorfinkel rajzai. Gorfinkel klasszikus alkotója a műfajnak, amerikai zsidó lapoknak készített, klasszikus, négy képből álló sorozatait mindenhol ismerik. Ezeken hét tipikus amerikai zsidó figura kommentálja a zsidó élet legkülönbözőbb jelenségeit. Mi „meghívtuk” Münchenbe ezeket a képregény-figurákat, abból a fikcióból kiindulva, hogy a nagypapa Münchenben született, és visszajön egy örökség-túrára. Gorfinkelt arra kértük, készítsen olyan sorozatokat, amelyek a zsidó és nem zsidó látogatók számára egyaránt élvezetesek. Egy sorozat kivételével ez sikerült is: az utolsó széria képein a nagypapa az unokájával felkeresi a múzeumunkat. A látogatás végén kilépnek a kapun és az unoka megkérdezi: „most már mindent láttunk, akarsz-e még valamit megnézni, nem hiányzik valami?” Mire a nagypapa azt válaszolja, „de, a családom.” Ez az utolsó kép nagyon szemléletesen mutatja a zsidó és a német látogatók elvárásai közötti különbséget. A zsidók azt mondják: hát igen, ez az, erről van szó, a nem zsidó németek pedig egy órányi múzeumlátogatás után inkább valami békülékenyebb gesztust várnának. Valami happy end-szerűséget. Ez sokakat frusztrál. Ezt a múzeumot nehéz jó érzéssel elhagyni. Németországban sok szó esik a múlt feldolgozásáról. Hát ez nem könnyű. Mi szándékosan olyan helyeket hozunk létre, ahol az emberek megbotlanak, ahol elgondolkodnak.


J. Győri László
2012. június 29.