Saul Steínberg kíállítása
A kutyákat és a macskákat az ember hozta létre. Én oroszlánokat is rajzolok.
Saul SteinbergHivatkozhatom én is Steinberg egyik korai karikatúrájára a Bertoldo című milanói lapból, amelynek férfi hőse a tükör előtt sopánkodík: A fene egye meg, ez nem én vagyok! Teljesen elvesztem a tömegben!” A tükör előtt tébláboló figura korának fia, bármelyik vicclapban ott lehetett volna. A valóság, szemben a SEGÍTSÉG!-gel, ahol a lerajzolt szó formája győzi le a jelentését, itt a leírt szó absztraktjelentése által van a képen, illetve a kép alatt, hiszen képaláírást olvashatunk. A kép jelentése tehát, független a látványtól.
Steinberg ezt írja magáról: „Nem tartozom ígazából a művészet, a karikatúra vagy a magazinok világához. így azután, a művészvilág sem tudta soha igazán, mit kezdhetne velem.” Harold Rosenberg szerint víszont Steinberg önéletrajzként fogja fel a művészetet. Kérdés persze, hogy kinek is az önéletrajzaként? Az elrejtőző, metafizikai éné. (Arshile Gorky, Jackson Pollock, Willem de Kooning, Philip Guston, Barnett Newmann, Mark Rothko mind azt az egyedülálló nyelvezetet kereste, amely révén megismertethető a tudat mélyén rejtőző létezés.) A 20. század közepén a művész arra kényszerült, hogy feltalálja azt az ént, aki megfesti a képeit, és aki kialakítja azok témakörét.
Saul Steinberg (1914-1999) rajzai 1940-től jelentek meg a Life magazinban és a Harper’s Bazaarban, majd a következő évben, a zsidótörvények miatt, elhagyta Olaszországot. 1942-ben Santo Domingóból emigrál az Egyesült Államokba, és Santo Domingóból kezd rendszeresen publikálni a The New Yorker című lapban is, ami meghozza számára a világhírt. Közel hatvan év alatt 85 címlapot és 600 rajzot jelentetett meg itt, alapvetően megújítva és megváltoztatva a karíkatúrista és egyáltalán, az újságokba és folyóíratokba történő rajzolás módját, azáltal, hogy építészhallgatóként megtanulta, miként lehet összetett, háromdimenziós alakzatokat szikár, kétdimenziós vonalakba sűríteni. Persze, jókora melléfogás volna a világsztárokat megillető ismertség és a műfajban eddig felül nem múlt tekíntély okán Steinberg képzőművészeti tevékenységét csupán a The New Yorkerben megjelentetett címlapjainak és rajzainak hatása alapján megítélni.
Első önálló kiállítása 1943-ban volt a New York-i Wakefield Galleryben. 1946-ban részt vett a MoMA Tizennégy amerikai című kiállításán. Három New York-i galériával állt állandó munkakapcsolatban: a Betty Parsons, a Sidney Janis és 1982-től, a Pace Wildenstein jelentette ezeket. Több mint 80 önálló kiállítása volt Amerikában és Európában. 1978-ban retrospektív kiállítása volt a Whitney Museum of American Artban, és 2002-ben a Modern Művészetek Intézete adott teret alkotásainak Valenciában. 1952-ben egyszerre volt kiállítása Sidney Janis és Betty Parsons galériájában, mert akkor mind a kettő New Yorkban a keletí 57. utca 15. számú házának ugyanazon az emeletén volt található, 1950-ben szerződtették a keze miatt Hollywoodban is, hogy ő rajzoljon és fessen Gene Kelly helyett az Egy amerikai Párizsban című filmben, de összeveszett a producerrel, és egy nap után lelépett, akárcsak máskor Cape Canaveralről, ahová „NASA Művészként” szerződtették, abban reménykedve, hogy megihleti majd az Apollo űrhajó útja, de Steinberget jobban vonzották a helyi kocsmák az „ünnepélyes levitációnál”. Két napot bírt ki itt.
A 2B Galériában kiállított anyagai 1950 és 1984 kőzött készült művei közűl kerültek a falakra. Már belépéskor megdöbbentett Maszk című, 1963-ból való rajzával, amely hosszúkás fejformájával a labirintusjátékok titokzatosságára emlékeztetett. Az ember mint egyfajta fejtáj képe személyesíti meg a megfejtendő labirintust, és alkotja egyben a Steinberg-portré témáját, Továbbhaladva a két termen, láttam, hogy a labirintusforma mélyen kezelt, központi témát jelent Saul Steinberg számára. Az élet olyannak tűnik itt, írja New York-i labirintus című képe kapcsán, mint egy utazás (a születéstől) A-ból az út végéig, B-be. A normális életutak egyszerű, sőt, geometrikus útnyomokat hagynak, amelyekben nincsen semmi meglepetés; hiszen olyan életek ezek, amelyeket meghatároz a család, a pénz, a hely, ahol lezajlik vagy akár logikusnak tekinthető és normális tragédiák is. Létezik azonban egy másfajta normalitás, a neurotikusoké és bolondoké, amelyet a képemen csak a legkellemetlenebb rajzolással mutatok meg.
A 2B-ben bemutatott képek között az 1955-ben rajzolt Beszélgetés volt talán a leginkább rokonítható ezekkel a szavakkal, amelynek közepén négy figura – két nő, két férfi (két házaspár?) – beszélgetése, beszéde, adja, rajzolja ki a gondolatot adó vonalakat. A négy száj alkot. Steinberg képén mintha bennszűlőtt törzset alkotnának az amerikai emberek. Antik múlt nélküli antikvitást mutatnak. Beszélgetés közben, hófehér háttér előtt.
Kedvencem, a kiállítás főműve, a Bauhaus volt 1970-ből. Karikatúra. Paródia, Filozofikus súlytalanság járja át. Minden elem építkezik, az égre tör, mégis ki van terítve. Eggeling, Ruttmann, Fischinger, Richter filmjei jutottak eszembe. Fekete-kék az ég, mint Kandinszkijnál, Ugyanazok a labirintuselemek is feltűnnek, mint a Maszkban. Olyan a kép, mint egy rajzolt lepedő. Írások, jegyzetek láthatók mindenfelé. Mussolinis fejű férfi Breuer széken ül, előtte antikizálódott nő áll egy másik modern székkel (De Stijl), Sarokminta van a képen. A hölgy beszél. Ĺ mondja ki az eggelingákat, Gyönyörű, funkcionalitásában színtörő (tértagoló, tértörő) épület, elemei lapokként hajlanak egymás felé, után, fölé. Egy Bráncusi szoborforma is szerepel, mint tájelem, bár a román zseninek semmi köze nem volt a Bauhaushoz. Az egész kép keleties, noha, pedig antik… Az épület előtt feltörik a talaj. Kék, fekete, fehér, koszos arany rapszódia.
Antal István
2004. február
(28 Galéria, 2003. XI. 7-29.)