Emigráns magyarok New York-ban. Olykor hat-hét évtizede már, hogy elhagyták Magyarországot. Mindannyian üldözöttek voltak a vészkorszak idején. Hermann Ildi az ő történeteiket jegyezte le, róluk készítette fotográfiáit.
A 2B Galéria utcáról nyíló terében gépírásos szöveg szolgál tapétaként. Erre a nagyméretű olvasnivalóra, mint alapra, tíz portréfotót installáltak. Kicsit közelebb lépve kiderül, hogy a portrék alanyainak életút-interjúi vannak a falakon. Bár a portrék kitakarnak belőlük egy-egy darabot, a szövegeket akár el is olvashatnánk ott helyben, igaz, eltartana egy ideig. Az alkotó, Hermann Ildi, és a kiállítás kurátora, Somogyi Zsófia gondoltak a kényelmünkre: félbehajtott, finom tapintású, sárgás színű lapokra is kinyomtatták az egyes történeteket, és kitették egy asztalra, haza lehet vinni, hogy nyugodtan végigolvassunk mindent.
Valóban nyugodtan? A Holokauszt által félbeszakított, eltérített, újradefiniált sorsokról olvasni mindig mélyen felkavaró, és a sok hasonló, többféle összefüggésben már hallott részlet ellenére minden egyes visszaemlékezés egyedi. Hosszú idő, esetenként hetven év is eltelt azóta, hogy a szóban forgó történetek mesélői elmentek ebből az országból, és ma mindnyájan New York-ban élnek. A fotográfust beengedték a nappalijukba, leültették és elmondták neki az életüket, majd azt is megengedték, hogy fényképeket készítsen róluk.
aP: Úgy tűnik, tartalmil és formai szempontból is fontos szerepe van itt a szövegnek. Miért választottad, vagy választottátok ezt az installációs módot?
Hermann Ildi (H.I.): Annyira átszövi a kép a történeteket, a történet pedig a képeket, hogy ezt valahogy vizuálisan is szerettük volna megjeleníteni. Ezen kívül, minthogy ezek a történetek többnyire hetven évnyi időt fognak át, sok ponton óhatatlanul hiányoznak részletek, mert a mesélők azt emelik ki, ami számukra fontos. Egyébként van előzménye annak, hogy szövegeket képként használok: a Hátraarc című kiállításom esetében – ami a Saul fia szereplőiről és statisztáiról készített portrékból állt, és többek között a Mai Manó Házban mutattam be 2015-ben – az egyik teremben Sonderkommandósok visszaemlékezéseit írtuk fel kézzel, két falra, padlótól a plafonig.
aP: A Hiányzó történetek című kiállítás tematikailag nincs messze attól, amit most említettél. Úgy tudom, hogy többek között az motivált, hogy a nagymamáddal már nem tudtad elbeszéltetni az ő történetét, mert meghalt, mielőtt megkérhetted volna erre. Mindig valamilyen mélyen személyes ügy indít el benned egy projektet?
H.I. Ez változó; van hogy az aktuális élethelyzetem a kiinduló pont, de van, hogy meglátok vagy olvasok valamit és az inspirál. De igaz, hogy jó ideje majdnem kizárólag olyan sorozatokat csinálok, amikben én vagy a környezetem személyesen érintett. A legelső ilyen a betegségem volt, amiről NHL címmel készítettem egy fotósorozatot, ez később több helyen is látható volt. Tíz éve történt, amikor két hónappal a lányom születése után non-hodgkin lymphomát diagnosztizáltak nálam, ami egy jól gyógyítható betegség, mégsem lehetett tudni, mi lesz a végkimenetele. Kemoterápia, sugárkezelés – túléltem. Végig dokumentáltam az eseményeket, ami nyilván terápiaként is működött, így tudtam az egészet eltávolítani magamtól, és szinte projektként kezelni. De az a sorozat is elég személyes volt, amivel a MOME-n diplomáztam: Lányaink címmel a lányomról és a környezetemben lévő gyerekekről készítettem sorozatot.
aP: A Hiányzó történetek képeiért és történeteiért miért mentél éppen New Yorkba? Sok más helyszínt is választhattál volna.
H.I.: Volt ebben egy kis öncélúság is, nagyon szeretem New Yorkot, szerintem a világ egyik legjobb városa. Öt évvel ezelőtt, amikor ott jártam, néhány zsinagógán magyar zászlót vettem észre. Elkezdett érdekelni, hogy milyen módon, mi alapján szerveződnek az ottani magyar zsidó közösségek, kik a tagjaik, mi a történetük. Először arra gondoltam, „beépülök” egy ilyen közösségbe, de ezt aztán elvetettem, egyrészt eléggé hasonló történetek születtek volna, másrészt egy ilyen munka nagyon időigényes, ezek a közösségek pedig eléggé zártak. Többfelé kezdtem el inkább az alanyaimat keresni – nem is csak holokauszt-túlélőket, és nem kizárólag vallásos embereket -, akár Manhattanen belül is. Végül két, háromhetes látogatás alkalmával készültek el az interjúk és a fotók. Ami itt most látható, az egy válogatás eredménye, körülbelül kétszer ennyi emberrel találkoztam és beszélgettem.
„Jó pár hónapig voltam Auschwitzban, de erős voltam. Aki gyenge volt, az elpusztult rögtön. Sok ember volt jó, és sok rossz emberrel találkoztam. Borzasztó volt, sokszor álmodok vele, olyankor megtapogatom az ágyam, hogy ott vagyok-e. Aki ott volt egyszer, az nem tudja kiheverni soha.” (Pipi néni)
„Az édesapám családja soha nem beszélt róla. Egy kukkot sem. A gettóban voltak Budapesten. Az édesanyám családja csak erről beszélt. . Anyám folyton így emlegette: ’44. Elég volt ennyit mondani, mindenki tudta, mire gondol. Emlékszem, egyszer amikor már tele volt a hócipőm, kértem, ma ne beszéljünk ’44-ről. Legalább egyetlen napig.” (Csibe)
„A táborban nagypapám dolgozott anyám helyett is, aki így is elvesztette a fele testsúlyát, mert engem szoptatott. A végére ráadásul mindketten rühesek lettünk. De túlélte az egész család, nem voltam még egy éves, amikor Theresienstadt felszabadult.” (György)
aP: Hogyan találtad meg az alanyaidat? Működött valamilyen személyes, ismeretségi hálózat?
H.I.: Az alanyok megkeresését még itthon elkezdtem, de rájöttem, hogy emailek útján nagyon nehéz kapcsolatot létesíteni, még akkor is, ha van kire hivatkozni. Ott kell lenni, találkozni, váltani pár szót. Amikor viszont kimentem, gyorsan megtaláltam őket. Nagyon intenzív időszak volt, reggeltől estig ezt csináltam. A személyes találkozásokkor viszonylag hamar létrejött egy bizalmi helyzet, ami nélkül a fotók elkészítése lehetetlen lett volna. Megterhelő volt ezeket a történeteket hallgatni, ugyanakkor az nagyon megtisztelő, hogy elmondták nekem. Az embernek van egy képe arról, hogy mi történt, megismeri a történelmet, de akkor válik igazán közelivé és szívszorítóvá, amikor ott ül velem szemben valaki és elmeséli a saját élettörténetét. Amikor valaki elénekel nekem egy dalt, amit még a nagypapája tanított neki, és elsírja magát közben. Sok személyes történetből áll össze a történelem, az az elképzelhetetlenül magas szám, ahány embert a Holokauszt során megöltek. Érdekelt az is, mi történik az identitással évtizedekkel azután, hogy az ember elhagyta az otthonát. Ezt a kérdést mindenkinek feltettem, a válaszok pedig elég különbözőek voltak.
„Nem tartom magam magyarnak. Magyarországon született zsidó vagyok, de Amerikában élek hatvan éve. A magyarok várták, hogy mikor viszik el a zsidókat, és azonnal kirabolták a lakásukat. Persze voltak kivételek, de a többség hasznot húzott a deportálásokból. Mit szeressek bennük?” (Imre bácsi)
„Ugyanakkor boldog emlékek kötnek Budapesthez, sokat gondolok a városra, a gyerekkoromra, sőt, furcsa, de magyarul álmodom.” (Eva)
„Tíz éve fél évet Magyarországon élek, felet New Yorkban. Minden, ami itt jó, az ott rossz, és fordítva. ..Nem igaz, hogy Amerika mindenkinek a mennyország. Itt csak a robotból áll az életed, veszel magadnak egy ócska faházat, aztán másfél órát utazol naponta kétszer, .ezt csinálod egy idegen társadalomban, ahol, ha szerencséd van, kapsz két hét szabadságot, sosem lesz több.” (Lujzi)
aP: A fotók hogyan készültek?
H.I.: Beállított portrékat képzeltem el, és a környezetből is szerettem volna minél többet megmutatni, így minden alkalommal a központi helyet kerestem a lakásban. És ez összecsengett azzal, hogy engem, mint vendéget általában a nappaliban ültettek le. Ha lesz, vagy egyszer lenne rá módom, visszamennék és folytatnám, hosszú távon pedig szeretnék az anyagból összerakni egy könyvet.
Bihari Ágnes
2017. 07. 23.