Major János: Önarcképek álarc nélkül
Amikor Major János 2008-ban meghalt, az ironikusan bizakodó művészbarátok nekrológokban utaltak arra, hogy hamarosan megjelennek a zsebük tömésével elfoglalt művészettörténészek, és jól rávetik magukat az életműre. A keserűség, amely a művészt és a művészettörténészt egymás ellenségévé polarizálja, nyilván abból fakad, hogy Majorral sosem bántak valami jól, beleértve saját magát: áldozatot csinált belőle a kor, a róla tudomást nem vevő recepció, és jogosan büntetett áldozatot kreált ő saját magából. Éppen az univerzális, önkéntesen magára vett – és természetesen problematikus – áldozati szerep miatt nem lehet Major elhallgatását csak a művészettörténészek és az intézmények nyakába varrni, még akkor sem, ha a 2B galéria által nyújtott nagyobb léptékben is jó volna látni, mit lehet kezdeni Majorral a kor nélkül, amely kiszaladt alóla.
Fotó: Narancs
A kérdést azért tartottam mindjárt az elején fontosnak tisztázni, mert a Major-jelenség, noha beletartozik, nem az Ipartervesek, vagyis a hatvanas évek végén csoportos együttállásukkal demonstráló neoavantgárdok közül való „szimpla” eset, amely a tudós hanyagság miatt nem jut elég figyelemhez. Major mostani kiállítása épp azt teszi nyilvánvalóvá, hogy nem pusztán „a maga korában” volt ő felfoghatatlanul idegen, és idegenségében zseniális, másokban bűntudatot, ellenszenvet, viszolygást, tehát igazán mély érzéseket ébresztő mazochista provokatőr, hanem a mai, antiszemitizmusát illemből sem elfojtó időkben is az. Provokációja kettős irányú: a zsidóságából és a nőkhöz való viszonyából ered, amit a Kádár-korszak elnyomó apparátusának retorikája az antiszemitizmus és a pornográfia vádjává torzított. A 2B-ben kiállított, hozzávetőlegesen húsz rajz csak kis része az életműnek, ráadásul különböző periódusokból, de ennek a kettős problematikának (vagy inkább meghatározó létélménynek) a szempontjából maximálisan reprezentatív.
A kiállítás, melyet a művész lánya, Major Boris rendezett, nem kronologikus, hanem az önarckép műfajának motívuma köré szervezi a műveket, ami voltaképp nagyon általános megközelítés, tekintve hogy Major saját magából konstruált karikaturisztikus, folyton jelen lévő metaforát. A döntően nyolcvanas-kilencvenes évek erotikus rajzai mellett azonban ott vannak a kezdetek is, néhány olyan grafika, amely túlélte Major 1976-os összeomlásának pusztító következményét, amikor a legtöbb nyomatát eltüzelte, a nyomólemezeket pedig kidobta. Az identitás-analízis korai példái közül így is be lehetett mutatni egy korai, Kondor Béla és a német mesterek hatását mutató ülő önarcképet, valamint az Önnézés című, 1964 körül készült lapot, amely akkoriban keletkezett, amikor Majort elkezdte foglalkoztatni a rá végig jellemző koincidencia, vagyis a véletlennek a kép struktúráját szervező elve. Ezek a korai, elképesztően finom rézkarcok egy nagyon sajátos, valóban összehasonlíthatatlan kelet-európai szintézist hoztak létre a klasszikus európai grafikai tradíció, az ötvenes évek szocreálja, illetve a hatvanas évek közepén beszivárgó pop art szemléletmódjának az egyesítésével. Annyira sajátságosat, hogy amikor a Klaus Groh a hetvenes évek elején készült kiadni a kelet-európai konceptualizmus összefoglaló kötetét (amely Aktuelle Kunst in Osteuropa címmel jelent meg 1972-ben), Majornak a tudomására is hozták, hogy nem kívánnak tőle rézkarcot, mert az Németországban már elavult műfaj.
Így született meg, némiképp dacból a Kubista Lajos síremléke, de Major rajzban volt zseniális, és abban, hogy a klasszikus művészetet kortársivá és univerzálissá tudta tenni, miközben a hatvanas évek közepén – ahogy a német példa is mutatja – anakronisztikus volt már az a mesteremberi alkotásmód, amelyhez ő végig ragaszkodott és amely miatt ma is ódzkodnak tőle művészettörténészek. Az Ipartervesek, a nála valamivel fiatalabb, a táblakép újragondolására törekvő, illetve még radikálisabban, a hagyományos médiumoknak felé se néző alkotók úgy vehették maguk közé Majort mint barátot és művészt, hogy tudatában voltak a klasszikus és az avantgardista énjének, az idegenségével együtt. Akkor ő már ki volt téve a rendőrségi zaklatásoknak a Scharf Móric emlékezete című vaskarca miatt, amely egész későbbi életét az antiszemitizmus vádjával és az ezen való rágódással meghatározta, de ha most pusztán csak technikailag gondoljuk végig, akkor azt találjuk, hogy a magyar grafikatörténet egy egészen elképesztő szintetikus pontban kulminálódott. Major végigjárta azt az utat, amely Derkovits és Dési Huber örökségét a szürrealisták és Max Ernst térszemléletével hangolta össze úgy, hogy a nyomatot minőségileg (minden olyan mikroszkopikus, mint az ujjlenyomat, mondja) a bűneset felidézésének dokumentatív precizitásával, tárgyszerűségével egyértelműen kortársi dimenzióba helyezi.
A Scharf Móric emlékezete, Major „hamis magyarázatok” elleni műve, az idegenség expozéja a dr. Szita Ernő elvtársnak (álnév) címzett magyarázattal csak fénymásolatban van jelen a kiállításon, mert tulajdonosa (a három létező példányból az egyiké) nem kölcsönözte. Föltehetőleg azért, mert bár a Kádár-korszak ötvenes évekre visszavezethető antiszemitizmusa – mely betiltás formájában Erdély Miklós jóval későbbi, 1981-es Verzió című kísérleti filmjét is utolérte – karakterében más volt, mint a mai, a kép provokációs szintje mit sem változott. Major elemeire bontotta a zsidóságról való képeket és sztereotípiákat, és a részekből rakta újra össze, miközben senkivel sem volt kíméletes, legelsősorban saját magával, az öngyűlöletig. Ha az antiszemitizmus logikája szerint a zsidó ember patás ördög, akkor ő magára veszi ennek a vizuális jelentését, és kacska, csontos kezével, szúrós bordáival aláveti magát az egészségtől szétrobbanó, elérhetetlen hófehér női tomporoknak, a szexuális és emberi megalázottság iróniájában is konstansul pesszimista képeken. „Egy húsos női segg, annak univerzális dimenziókba emelt emlékképe és Dalí, Delvaux vagy képeik élményvilágának józsefvárosi, Kun utcai helyretétele kiegyenlítődik ebben a totálisan érzéki, az elfojtottságot és a telhetetlenséget azonos érzéki kvalitásban megjelenítő világban” (Antal István).
Major János elengedett mindent, amiről tapasztalatunk van a képzőművészetben, és a társadalom borzalmasságának, nyerseségének és közösségességének univerzális tapasztalatát eresztette bele a művészet finom, klasszikus világába. De nem a művészet, hanem a társadalom lökte ki magából.
Kürti Emese
2012. 10. 18.