Más hangon, alternatív hangszerek

Ken Butler kiállítása 2B Galéria, október 15 – november 20.


A maguk helyén a tárgyakat fetisizáljuk, azok pedig alávetik magukat a tőlük kívánt feladatnak. Beilleszkednek, mint a szerszám a készletbe, a számítógép az íróasztalra. A tárgyak a társadalom funkcionális tagjai ” míg meg nem öregednek, el nem romlanak, esetleg ki nem mennek a divatból, hogy másikkal helyettesítse őket a használó. Ma hamar megvénülnek. De Butler nem enged a divat diktatúrájának.


Ken Butler 1978 óta készít experimentális hangszereket a hétköznapi használati tárgyainkból. Azóta a nemzetközi művészeti életben mint „hibrid eszközök legendás készítőjét” ismerik. Csinált már szánkóból csellót, sakktáblából gitárt, kézifegyverből hegedűt. Egy interjúban így nyilatkozott: „Néha azt gondolom, a hangszereim a kultúra és a zene fegyverei a támadó pop-kultúra ellen.” Alkotásait a Metropolitan Museum of Arts, a Lincoln Center, a bostoni Museum of Fine Arts vagy az amszterdami Stedelijk Museum is gyűjti. Sikerült neki egyesíteni a vizuális kultúrát és a zenét ” közönsége szineztéziás képességétől függetlenül. Talán, mert gyermekkorában hegedülni tanult, majd Franciaországban és az USA Colorado egyetemén tanult festeni, 1977-ben diplomázott. Performanszainak résztvevője volt Laurie Anderson, John Zorn, Jon Rose és a kortárs zenei élet más nagyságai. Dolgozott filmesekkel, táncosokkal, mély nyomot hagyott gondolkodásában a világzene, előadásokat tartott szerte a világon. Hibrid hangszerei mellett, illetve azokkal performanszot, installációt, kollázst csinál.
Butler képes bevonni előadásába a közönséget is, mert mély asszociációkat kelt, miközben előítéleteinkkel ütköztet. A tárgyak átformált teste és magányos lelke mellé a bemutatóin részt vevő közönség pszichés energiáit is „beleépíti” zenéjébe. A köznapi tárgy művészetében működő hangszerré és szoborrá lesz: interaktív plasztikává, kedvünk támad megszólaltatni a sosemvolt „valamit”. Azaz, mégiscsak támad „már láttam” érzésünk, mert formái gyakran az ember testét idézik, a multimédia gesztusa pedig számtalan módon utal a kortárs nagyvárosra.
A hibrid teremtésének pillanatában a tárgyak kiszabadulnak a hasznosság kötelékéből, és elszabadulnak. Szakadt, törött, elnémult állapotukban kifejezetten veszélyesek, szinte a kísértetvilág részeivé válnak. Elveszítik eredeti identitásukat, sorsuk a tragédia lesz. De nem remény nélkül: a tárgyak a költői ihlet segítségével átváltozhatnak, új identitáshoz juthatnak, és az áldozat szerepéből kitörve új létre születnek. Az anarchiából furcsán, szokatlanul összeálló látomás lesz, melyben Butler a tárgyat azelőtt használó társadalom felé ” a (még) működő többi tárggyal együtt ” görbe-tükröt tart. Lázadás ez az őrült szemétgyártó fogyasztói világ ellen, melyben az újjáéledő tárgyak keltette asszociációk városi gerillaként viselkednek: megszólalnak, de hallgatásukkal megnyugtatnak és izgatnak is. Butler szirénhangnak nevezi az új kompozíciókban újjászületett tárgyak zenéjét. 1978-ban, portlandi otthonában hallotta először egy csorbult balta csábos szirénhangját. Ösztönösen összeszedett hozzá még néhány tárgyat, rákötött egy mikrofont, és ez lett az Axe Violin, a Baltahegedű, Butler első hibrid hangszere. Azóta, 25 éve, hasonló találkozásokból sorra készülnek efféle hangszerek. Butler magát „bricoleur”-nek nevezi. A nehezen lefordítható francia szó kézműves embert jelent, aki mindenhez ért, ezermester, de egyben utal Claude Lévi-Strauss spontán alkotójára is, aki egyszerű technikákkal fordul a világ felé, és általuk értelmezi, éli át a valóságot. Butlert, a barkács-embert mondták már utcasarki evangélistának és politikai aktivistának is. Vadul komponál újabb tárgyakat. Több mint 400 hibridje van, többségük, mint az Objexct Opera, interaktív tárgy. 1980 óta 26 multimédiás performanszot tartott, ezekbe zenéket, animációt, filmet, diaporámát vont be ” több mint ezerszer lépett föl hangszereivel zenészként.
Butler a hangokat a kaotikus nagyvárosi lét ellen „megváltásként” alkalmazza. A kollektív kaotikus zajból, a működő város tárgyi és emberi anarchiájából új rendet, új harmóniát próbál kivonni. A hangok individummá idomításával nemcsak zenét, de csendet is képes teremteni. Erre a paradoxonra az óbudai vernisszázst követően a Spinóza-caféban is kísérletet tett.

Szegő György
2004. december