Gyerekkorom egyik legkedvesebb vacsorája volt az úgynevezett âśmadárlátta kenyér”, azaz szüleim reggel becsomagolt, munkába vagy kiküldetésbe vitt s aztán valamilyen okból megmaradt s hazahozott tízóraija ” uzsonnája. A vajas kenyér vagy a zsömle nyílván ugyanolyan volt, mint mikor nekem kenték, ám pusztán attól, hogy utazott egy sort, számomra akkor még ismeretlennek és titokzatosnak tetsző kalandokat élt át, valahogy jobb, különlegesebb, ünnepibb íze lett.
Valahogy így vagyok ezzel az itt látható Makarius-gyűjteménnyel is. Külön-külön ismertek a szereplők, megbízhatóan magas színvonalúak az általuk alkotott művek, de igazából így együtt, a mögöttük lévő kalandokkal, viszontagságokkal, sorsokkal együtt jelenthetik a XX. századi magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb kollekcióját.
Röviden vázoljuk fel e kalandsorozat koordinátáit! A kopt keresztény családból Kairóban született, kamaszkorát Németországban töltő s a háborús évek alatt Magyarországon rekedő ifjú itt válik művésszé s ismerkedik meg ” mint annyi más információra s értékekre szomjas fiatal ” Pán Imre Művészboltjának könyv és grafikai kínálata segítségével a modern művészet legfontosabb fejleményeivel. Találkozik az Európai Iskolával majd lelkes tagja lesz a belőlük kiváló különféle nonfiguratív kezdeményeknek. Részt vesz az Elvont művészet I. magyar csoportkiállításán, majd nem sokkal később Svájcba távozik. A magyar absztraktok a külföldi kapcsolatteremtést bízzák rá s e feladatnak becsülettel meg is kíván felelni. A magával vitt magyar anyagból nyílik 46 októberében a zürichi Galerie Eaux-Vives-ben a háború utáni első jelentősebb külföldön rendezett bemutató ” a kollekciót nem kisebb művész méltatja, mint Max Bill. Majd a művek egy rövidebb egyiptomi közjáték mellett Párizsba, innen Makarius-szal együtt Buenos Airesbe kerülnek. Itt az 50-es években Makarius többször is kiállította az anyagot, heroikus-kesernyés módon mintegy biztosítva ezzel az Európai Iskola és a magyar progresszió jogfolytonosságát „jóllehet erről a résztvevők mit se tudtak, a világ túlfelén festették szorgalmasan a gombokat s színezték szakmányban a Bábszínház plakátjait. Az Európai Iskola utóéletének eme groteszk szimbólumnak sem utolsó epizódja évtizedekre kiesett a művészeti köztudatból. Bár a szorgalmasan festő Makarius időközben az argentin művészeti élet egyik fontos figurájává, remek fotóalbumok, kísérleti filmek készítőjévé, kiállítások és csoportok szervezőjévé vált, ám mint önéletrajzából kiderül, mindvégig e virtuális Európai Iskola és az ugyanúgy immár csak lelkében élő elvont magyar csoport tagjának tekintette magát. De hát Buenos Aires messze volt. Egy Mezei Árpáddal való szerencsés New-York-i találkozás kellett ahhoz, hogy újra felvevődjön az elveszettnek látszó fonál. 1987-es látogatása, Pesten és Pécsett rendezett kiállításai, a Janus Pannonius Múzeum számára adományozott művei – melyekből most itt is láthatunk egy kis válogatást – révén tért vissza e tiszteletbeli magyar művész a hazai művészeti életbe.
S így indulhatott el újabb állomására e gyűjtemény is, mely Argentínában tisztességgel s becsülettel végezte be hivatását. Müller Miklós kollekciójába jutva félig-meddig már otthoni közegbe jutott, az impozáns Jakovits-anyag, a Kornissok, Bálintok, Gross-Bettelheimek közé, hogy aztán utódaival, az El Kazovszkijokkal, Wahornokkal, nota bene a Böröczökkel is megismerkedhessen.
S mert talán az utóbbiak szomszédságában oly jól érezte magát, most 56 év után újra Budapestre kerülve is az ő társaságukat keresi. De komolyabbra fordítva a szót: amiről ideáig szó volt, az a gyűjtemény minden bizonnyal unikális története, kontinenseken átívelő sorsa, a kezdő hasonlatnál maradva: utolérhetetlenül sajátos, gyengéden pikáns ízhatása. Emellett persze az összetevők is fontosak. Így egy klasszikus tisztaságú transzparens Vajda, egy leheletfinom, a rettenet és a kisszolgáltatottság élményéből gyöngyöt izzadó Ámos-akvarell. Vagy az amúgy jól ismert Bálint-oeuvre-ön belül mindeddig tán kissé az árnyékban maradó Bergen-Belsen-sorozat: a művész a háborúval s minden addigi érték csődjével való szembenézésének s egy erőteljes szürrealisztikus hangvétel megjelenésének metszéspontján. Egy friss, szinte könnyed Barcsay, az arc tisztaságát a történelem üszökfoltjaival szembesítő Bán Béla egy meglepően Vajdás, Szentendre spirituális ege alatt lebegő Szántó Piroska. Eme oly jellegzetes időpontban, 1945 körül született művek egyszerre közvetíthették a szinte ontológiai jellegű szorongás érzetét, mint Barta Lajos titokzatos organikus szörnyei vagy Martyn Ferenc szerves anyagfoszlányokból és szögesdrótokra emlékeztető formákból összerótt teremtményei. Emellett azonban képesek érzékeltetni a szinte korlátlan szabadság- felszabadultság egy utópikus már-már chiliasztikus „âśmennyei rend””(Kállai Ernő kifejezésével élve) érzetét is Fekete Nagy Béla légies konstrukcióin vagy Lossonczy Tamás szinte minimálisra redukált, mégis sugárzóan tiszta erejű pontsorozatán. Vagy végre akár felelőtlenül, önzetlenül játékosak lehettek, mint Marosán Gyula nyüzsgő bohócvonalai, Rozsda Endre álomlényei, Zemplényi Magda bohó angyala.
Földi pokol, mennyei rend és önfeledt formajáték: mint cseppben a tenger, ez a kollekció képes a kor magyar képzőművészetének jellegzetességeit, problematikáját közvetíteni. Kívánhatunk-e ennél többet? Ha igen, elsősorban azt, hogy ez a gyűjtemény, melyért újfent köszönet illeti létrehozóit, megőrzőit és fenntartóit, együtt maradjon, okulásunkra és örömünkre.
Pataki Gábor
2003. január