Szabó Lajos kiállítása 2B Galéria, Budapest, 2011. március 21 – április 23.
Amikor 1954-ben a teoretikus Szabó Lajos első rajzaiból a tanítványai lakáskiállítást rendeztek, a belépő Hamvas így kiáltott fel: „Megint Lajosnak sikerült az áttörés.”
A jelen kiállításon látható filmből (Bali János és Surányi László munkája) is kiderülhetett, hogy Szabó Lajos hangja, gondolatai és spekulatív grafikái között összhang van. Ugyanaz a hullámzás, erő és elszántság, és ugyanaz a játékosság, derű és levegősség jellemzi. Ugyanaz a szellem tör át a rajz felé, amelyik addig szavakban fejezte ki magát.
Áttörések jelzik Szabó Lajos egész életútját, gondolkodását, szellemi magatartását. Progresszív művészeti és baloldali társadalmi mozgalmak mindig elkötelezett híveként és teoretikusaként Kassák Munka-köréből indul. 1930-ban azonban Justus Pállal együtt kilép a Munka-körből. A kilépés oka, hogy senkivel és semmivel nem köt kompromisszumot, így a Kör egysége érdekében a Szovjetunió megítélésében magára mérsékletet erőltető Kassákkal sem. A kilépéskor mintegy félszázan követték. Eszmetársaival, barátaival megalakítják oppozíciós mozgalmukat. Az oppozíció szembehelyezkedés, nemet mondás hatalomra, rögzült igazságokra, kényelemre, a paradicsomban való berendezkedésre, tiltakozás: örök kérdezés. Az ebből a magatartásból született oppozíció szellemi irányítói rajta és Justuson kívül Partos Pál, Szirtes Andor és Tábor Béla. Ők „importálták” Berlinből Karl Korsch intranzigens marxizmusát, s ennek kulcsszavát, az antiorganizációt, az AO-t: a mindenfajta intézményt és intézményesülést ellenző alapállást, amelyhez Szabó Lajos élete végéig tartotta magát. Az AO azt is jelenti, amit később a Vádirat a szellem ellen című, Tábor Bélával közös munkájukban hangsúlyoznak s egész életükben képviselnek: az elzárkózással szemben a szabad szellemi vérkeringést. „Ha egyszer a Szellemi Együttműködés Ligája Budapesten tart konferenciát, akkor kritizáljuk mindazt, ami a szellemen belül gátja a megértésnek és a szellem egységének: a szellemen belüli epigonizmust, elzárkózást, bábeli nyelvzavart és terminologizmust!” kiálthattak föl. Áthatás van, „áttörés”, áttörése minden mesterséges, előttünk magasodó falnak, amelyet állandóan lebontunk, amikor rájövünk, hogy magunk építettük. „Minden határt, amit felfedezünk, felhasználjuk a felrobbantására. A megismerés a határok átlépése” fogalmaz később Szabó. Minden szellemi megnyilvánulásból kihámozni azt, ami nem hatalmi érdekeket szolgál. Így tágul szellemi érzékenységük köre, s jutnak el Táborral a dialogikus gondolkodók, elsősorban Ebner és Rosenzweig szóközpontú biblicizmusáig. Szabó 1937-ben publikálja A hit logikája c. könyve első kötetét.
Szabó a lankadatlan spiritualizálás, a „két kérdés közül mindig a spirituálisabbat válaszd” követelményének radikális képviselője, ugyanakkor mindvégig mozgalmárként értelmezte magát. „Én deklarált teista vagyok, aki bizonyos vonatkozásban fenntartom azt, hogy mindenki a barátom és minden produktív ember a barátom. És bizonyos ponton fenntartom a szélső mozgalmároknak az evangéliumi tézisét: aki nincs velem, az ellenem” mondja jellegzetes paradox dialektikájával a kiállításon hallható düsseldorfi beszélgetés magnófelvételén.
Auschwitz valóságos pokla után, ahol a lélek jelenléte mentette meg a biztos pusztulástól, 1945-ben máris aktív. Baráti kapcsolatban áll Bálint Endrével, Gedő Ilkával, Korniss Dezsővel, Vajda Júliával, Veszelszky Bélával. Az Európai Iskola számára írja a Művészet és vallás c. tanulmányát. Tábor Béla és Mándy Stefánia lakásán pedig megkezdődnek Hamvas Béla, Szabó és Tábor vezetésével a „Csütörtöki beszélgetések”. Ugyanekkor Szabó szemináriumot is indít a pszichológia, halmazelmélet-kritika, értékelmélet, jelelmélet, matematikaelmélet tárgykörében. A szeminárium jegyzeteiből Tábor Ádám válogatott szemelvényeket a kiállításra.
1956 decemberében Szabó elhagyja Magyarországot. Az emigrációban alkotótevékenysége fókuszába a rajzolás kerül. Kotányi Attila első feleségének, Huszár Magdának köszönhetően már 1957-ben kiállít a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban Bálint Endrével, Kotányival és Vajda Lajossal. 1967-ben Düsseldorfban, hosszú betegség után éri a halál.
****
Az én dolgaimnál görögös realizmussal, expresszív variációban, mindenféle formában az emberi arc primerül, originelül megjelenik. És abszolút komplementer módon. A szélső absztrakcióval együtt a szélső fiziognomizmus. Mind a kettő kezdettől fogva megjelenik.”
Realizmus és absztrakció, emberi arc és automatizmus. A négy fogalom elsőre megütközést keltő szoros összefüggése Szabónál természetes. Realizmus és absztrakció egysége a kandinszkiji értelemben: Szabó kalligráfiáinak absztrakt vonala nem „elvonatkoztat valamitől”, nem valami eredetinek az elvont képe, hanem maga is primer valóság, a „növekvő lélek” jele, lenyomata, „áttörése”, malevicsi értelemben „tárgy nélküli”, eredeti belső, szellemi valóság. Csupán a vonal hordozója: a tus, ceruza vagy toll nyoma és a papír a materiális elem. A másik két fogalom szoros kapcsolata világítja meg a kiállítás címének jelentését. A semmitől sem háborított jelenlét teheti csak meg, hogy útjára engedje a szolgálatra hivatott kezet, a kéz pedig önmaga mozoghat: auto-matává lesz. És ez a nagykorúvá avatott kéz az isten hasonlatosságára teremtett ember arcát vetíti a papírra. Ahogy Tábor Béla mondja Szabó kapcsán: „Lélekjelenlétük pedig koroknak és egyéneknek egyaránt akkor van, ha ahhoz, hogy egy-egy szituációval megbirkózzanak, nem kénytelenek közvetlenül létük centrumát mozgósítani [
], hanem elég, ha testi-lelki-szellemi organizmusuk hajszálcsöveiből irányítják az energiákat a szituációra.„
És az automatizmus másik „arca”: a rajzok szinte minden méltatója (Tábor, Kotányi, Huszár, Mándy) „kézjegynek”, aláírásnak, signum personae-nak nevezi e rajzokat. Az aláírás automatizmusát mindenki ismeri. De hogy egy tudatos szellemi létformának, az oppozíciónak emblémává sűrűsödött két betűje, az AO jel-képezővé váljék, vagyis olyan szervesen beépüljön a személybe, hogy monogramként használja, így nyugodtan rábízhatja a kézre, arra nagyon kevés a példa. Az ábrázoló művész Vajda Lajosnál – Szabó Lajos jó barátjánál – látunk csak hasonlót. Nála motívumok válnak jellé.
Tábor Béla Szabó gondolkodását jellemző szavai a vonalrajzait is jellemzik: „A repülő nyíl Zenon szerint nem mozog, hanem végtelen sokszor áll a térben. Így végtelen sok helyet foglal el és tart elfoglalva. Szabó Lajos nyila viszont csak mozog a térben, anélkül, hogy egyetlen egy helyet is elfoglalna, akárcsak egyetlen idő-atomnyira is.” Ahogy a felajzott íj lövi ki irányzott nyilait, úgy indítja útjára Szabó a karját és a tollát, adja meg irányukat, hogy a mozgó vonalak bejárják, „áttörjék” a lélek és a fehér lap között tátongó teret. Ezért, hogy a rajzok élnek-születnek, s lesznek a lélekjelenlét jellé vált üzeneteivé. Olykor tánccá, amint Kotányi mondja. A tánc mozgás, ritmus, levegővétel. Szabó úgy rajzol, ahogyan beszél: a rajzoló kézen kívül a lélegzetvétele és a hangerő ritmikus változása képződik a papíron vastagabb és vékonyabb vonalakká. Vagy, akár a hegedű hangja: hangrajzolattá. Amint Mallarmé rajzolja örökké megszülető, rajz-szóban születő hattyú-versét, úgy írja Szabó a képeit. Ott, helyben. Mi meg, nézők, amikor követjük a rajz vonalát, szemünkkel, lelkünkkel végigkövetjük a születését, evvel újra is élesztjük. Ezt ismerte föl Bali János, amikor a megnyitón „utánarajzolta”, és a rajzolás sercegését felerősítve kihangosította az általa kiválasztott rajzokat. Immár kettejük lendülete, jelenléte adott életet: hangot a rajzoknak. Igazolva azt, amit Yehudi Menuhin Szabónak írt levelében mond: „Magam is úgy érzem, hogy a vonalak olykor szinte zenévé válhatnak.” A megzenésített rajzok között egy önarckép is szerepelt. A kiállítást megnyitó Uri Asaf erről is mondhatta: „A fej visszanéz ránk. Szabó Lajos feje egy csúcsára állított piramis, egy hatalmas homlok uralkodó boltozata, melyet az alulról felfelé irányuló tekintet tart egyensúlyban.”
Mándy Stefánia pedig ezt írja a Vajdánál tett utolsó kórházi látogatásáról: „Hazamenet, a kertből visszanézve szívszorító kontrasztot alkotott a pavilon kapujában rezignáltan álldogáló nagybeteg Vajda és a hosszú karját magasba lendítő, lelkesen integető Szabó Lajos.” Szabó Lajos evvel a hosszú, magasba lendítő karjával átöleli a világot. És rajzoló kézmozdulatával örök nyomot hagy rajta.
Horváth Ágnes
2011. május