A kiállítás ereje a visszafogottságában áll, a kurátorok által számos kiállításon végrehajtott retorikai túlzásoktól való eltekintésben. S innen már a művészet- és emlékezettörténet elválaszthatatlanságának igazsága határozza meg a kiállítást, ami a lehető legpuritánabb és ugyanakkor legdrámaiabb kettősség megteremtésére alkalmas. Egy olyan korban, melyben élünk, s a genocídiumok még és már megint érvényesek, egy olyan kiállításnak, amely visszautal a Vészkorszak kontextusára, s ugyanakkor szabad utat enged a mai, ugyancsak rettenetes események felidézésének a teremben bemutatottak által is, ebben a jelenben egy ilyen tárlat komorsága saját történelmünk újraolvasásához vezet el. S ezért köszönettel tartozunk mind a két intézménynek, s végül, de nem utolsósorban, a kurátornak, Farkas Zsófiának.
„emlékének…”
A kiállítás a 2B Galéria és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közös munkája, a galéria Ráday utcai termeiben. A vallásos zsidóság bibliai öröksége, a képtilalom érvényessége végül a XIX. századra vált tarthatatlanná, a zsidó emancipáció, a kortárs modern világban való helykeresés és -teremtés azsidókat magukat is ábrázoló képek nélkül elképzelhetetlen volt. Ennek megfelelően a múzeum anyagából Farkas Zsófia kurátor által kiválogatott s igen jól elhelyezett, döntően a XIX. század második feléből, végéről és a XX. századból származó művek egy fontos része alkotójuk származásától függetlenül, az egyetemes esztétikai, művészettörténeti normák szerint is érvényes, így például Aba-Novák Vilmos, Anna Margit, Scheiber Hugó, Kádár Béla, Perlrott-Csaba Vilmos munkái. Ugyanakkor számos olyan festményt, grafikát állítottak ki (igen helyesen), amelyek témája, tárgya a zsidósággal függ össze. A Zsidó reprezentáció cím alatt összegyűjtött és kiállított munkák igen pontosan érzékeltetik, hogy ez a fogalom milyen tág, azaz milyen eltérőek voltak és maradtak a zsidó identitások. Kaufmann Izidor (1953–1921) apja honvéd kapitány volt, ő maga a történeti és az életképfestészet felől fordult a zsidók által ismerhető szubkultúrák, életvilágok megjelenítése felé. Kaufmann munkáin sorra feltűnnek a korszak változásaiban helyüket kereső, különféle szereplők, kiket csak kívülről lehetett egyféleképp homogén közegnek, úgymond zsidónak látni. Ott vannak az ortodoxként látható férfiak és a világi élet felől is érthető szereplők: a flörtölő tanár és a nekidőlő, nyitott könyvét tartó s a festő felé tekintő lány. Egy békésen olvasó, nem épp szegény s nem különösebben gátlásos nő: számos párhuzamos világ, melyek között ezekben az évtizedekben kezdődött, illetve erősödött fel az átjárás. A kiállítás – számomra – egyik legtöbb figyelmet érdemlő képét is ő festette. A fanatikus című, pontosan kivitelezett, nem egy szempontból László Fülöp munkásságára is utaló festménye egy magába merülő, szakállas, ortodox középkorú férfit ábrázol. Úgy tűnik, s talán nem csak én látom és vélem úgy, hogy a képen látható férfi melankolikus, magányos és introvertált. S a kérdés „mindössze” az, hogy nem változott-e meg a fanatikus jelentése, s ha igen, akkor Kaufmann képének alanya egy jelentésváltozás tárgya is egyben. Arról nem beszélve, hogy mindez az ortodox zsidóság egykori viselkedési kultúrájával is összefügghet, ami persze a társadalmi elfogadottság vagy épp marginalizáltság függvénye volt vagy lehetett. Azaz, a kiállítás történeti forrásértéke vitathatatlan. Itt kell említést tennem a kurátor munkásságában fontos szerepet játszó, 2018-ban, az akkor még létező Síp12 Galériában létrehozott kiállításokról, melyeket a jelen tárlat előzményeként is érthetünk. Az Arc-Kép-Más, hagyomány, asszimiláció és trauma című kiállításon szereplő művészek jelentős része a 2B-ben is ott van. Viszont nem szerepel Gedő Ilka, Farkas István, Valkó László és Vörös Géza sem. Miként 2018-ban, úgy a jelen kiállításon is jól érzékelhető, hogy mit jelentett – ezúttal a zsidók szempontjából – a Monarchia, az a kulturális és politikai tér, amelyben a galíciai Drohobyczban született Ephraim Moses Lilien (1874–1925) nyolc fekete-fehér képeslapja látható, amiken jeruzsálemi, romániai, spanyolországi, törökországi, buharai, fekete-afrikai, marokkói zsidó férfiakat rajzolt le, igazi etnográfiai igyekezettel, s végül egy E. M. Lilien nevű zsidó nőt – (sic!). Mindez nem szorul magyarázatra, de kommentárra igen. Ez az „apróság” fontos és pontos adaléka Rejtőzködés című teremben látható, kizárólagosan nők által készített munkákhoz. Anna Margit „önarcképe” mindent átíró művészetének remek példája. S itt van a kiállítás és a magyar művészettörténet alig tudomásul vett s egyik legfontosabb festménye: Sajó Edit Önarcképe. Farkas Zsófia hosszú évek óta mindent elkövetett a szobrász, Sajó Edit munkásságának elismertetéséért. Ugyancsak 2018-ban rendezte meg a Síp utcában a Saját szoba. Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tere című kiállítást. (A kiállítás címe Virginia Woolf azonos című esszéjére, könyvére utal vissza.) A most is látható, évszám nélküli Önarckép példátlan ereje részben a háttérben látható városkép sajátosságára irányul, mely nem az ablakból látható perspektívának felel meg, ellenben egy önálló műnek vagy egy láthatatlan tükörben látható keretezett képnek. S ugyanakkor ott van a kép bal oldalán a könyvespolc, mely tartalmát feltétlen érdemes felidéznünk. (A könyvcímek félreérthetetlenné teszik a kép jelentését, s radikálisan megnövelik a portré jelentőségét is. Sully Prudhomme, Max Stirner: Der Einzige und sein Eigentum, Emanuel Swedenborg, Giordano Bruno, Alexandriai Hüpatia, Gioacchino da Fiore, Clairvaux-i Szent Bernát, Jakob Böhme: Szent sóvárgás, Báál Sém Tov, Pico della Mirandola, Dante Alighieri, Sebastian Franck, Meister Eckhart, Walt Whitman, Ó- és Új Testamentum, Shakespeare, Simon Mágus, Mirzá Muhammad Ali, Laurids Bruun, Markion, Angelius Silesius, Omar Khajjám, Mereskovszkij, Balassi Bálint, Tolsztoj: Mindennapra. (A lista kép alapján való összeállításáért Farkas Zsófiát illeti megbecsülés és köszönet. Néhány címet, pusztán a helyhiányra való tekintettel, végül kihagytam.) Tény, ami tény: a képen is olvasható listát Sajó Edit állíthatta össze és/vagy ő hagyhatta jóvá. A képen néhány félreérthető név is szerepel, amelyek emitt már – reményeim szerint – korrektek. Nehéz belegondolnunk abba, hogy Sajó Edit mikor és miként pusztult el, s még sokkal nehezebb azt belátnunk, hogy mindez a bécsi döntések után, mintegy hat hét alatt, minimum 500 000 magyar embert érintett, akik soha többé nem térhettek vissza oda, amit előbb okkal, utóbb ok nélkül, a hazájuknak tekintettek.
A kiállítás ereje a visszafogottságában áll, a kurátorok által számos kiállításon végrehajtott retorikai túlzásoktól való eltekintésben. S innen már a művészet- és emlékezettörténet elválaszthatatlanságának igazsága határozza meg a kiállítást, ami a lehető legpuritánabb és ugyanakkor legdrámaiabb kettősség megteremtésére alkalmas. Egy olyan korban, melyben élünk, s a genocídiumok még és már megint érvényesek, egy olyan kiállításnak, amely visszautal a Vészkorszak kontextusára, s ugyanakkor szabad utat enged a mai, ugyancsak rettenetes események felidézésének a teremben bemutatottak által is, ebben a jelenben egy ilyen tárlat komorsága saját történelmünk újraolvasásához vezet el. S ezért köszönettel tartozunk mind a két intézménynek, s végül, de nem utolsósorban, a kurátornak, Farkas Zsófiának.
György Péter
https://www.es.hu/cikk/2022-10-14/gyorgy-peter/lathatatlan-arc.html