Böröcz András Brooklynban telepedett le, Amerikának azon a szegletén, ahol látszólag a legkézenfekvőbb dolog kelet-közép-európai módon gondolkodni. Művészetről, hagyományról, jelképekről, hovatartozásról. Pedig egy pioníröntudattal fölvértezett, saját nagyságára és erejére büszke országban, a – franciáktól ajándékba kapott – szabadságmonumentum árnyékában talán nem is olyan egyszerű az emlékmű fogalmát domesztikálni. Ez a szóhasználat valószínűleg pontos, sem a profanizálással, sem a deszakralizálással nem helyettesíthető. „Emlék márványból vagy homokkőből”, írta a strassburgi székesegyház látványától elragadtatott Goethe, akinek nyomán a kifejezés a történeti műtárgy (művészeti emlék) szinonimájává, a művészettörténet-írás kulcsfogalmává vált. Emlék kenyérbélből vagy szappanból, állítja Böröcz András, amikor Popjelusko pap vagy a Soában elpusztított százezrek emlékezetét idézi meg a műtárgyfogalomhoz hol destruktív, hol nagyon is konzervatív módon viszonyuló, de a műfajokat mindkét esetben könyörtelenül kifacsaró munkáiban. Ezek az euroatlanti civilizációkban mindenütt – nem csak „ott, ahol értik e hexametert is” – ugyanazt jelentő gesztusok nélkülözik a pátosz és a heroizmus minden elemét. De az iróniáét is, pedig egyértelműen nyelvet öltenek a kompromittált műfaj (az emlékmű) anyagi, formai és eszmei ismérveire. Az általában nem a „tartalmat”, hanem a „formát” célba vevő blaszfémia azonban nem a provokatívan talmi anyagválasztásban (parafa dugó, ceruzacsonk), hanem sokkal inkább az emléktárgy és az emlékmű funkciója közötti, arcátlanul vakmerő kötéltáncban ragadható meg. A Böröcz-életmű s különösen e bestiárium új családja, a strucctojás-szobrok láttán óhatatlanul elénk tolakszik a klasszikus múzeumi műtárakat megelőző Kunst- und Wunderkammerek párhuzama. Ezekben a mára már szétesett, jobbára csak leírásokból, inventáriumokból ismerhető gyűjteményekben az anyagi és a ritkaságérték egyenrangúnak minősült az esztétikaival. Böröcz persze visszájára fordítja a dolgot, amikor semmibe veszi a „decorum”, az „illendőség” elvét. A nála többnyire nemtelenül közönséges anyagnak viszont önmagában is jelentése, szimbolikus potenciálja van. Ehhez a sokszor bonyolult asszociációs láncolatokat gerjesztő minőséghez adódik hozzá a matéria végtelen türelmű megmunkálásának bravúrja, hasonlóképpen a Böröcz-kollázsok távoli rokonaihoz, a szent viaszt vagy korhadt bordacsontot befoglaló apácamunkákhoz. A tojás minden kultúrában és minden valamirevaló eredetmítoszban kimutatható motívuma és anyagi valója eddig is jelen volt Böröcz András pályáján, de másra szolgált. Mint forma és mint felület, pikareszk képregények hordozója volt, amelyekben fölöttébb szokatlan szereplők – akasztófák, hordók – élték mindennapos vagy kalandos magánéletüket. Most viszont változott a helyzet. Böröcz érintetlenül hagyja a tojás felületét, mintha tiszteletben tartaná az anyag szépségét, múltját, ikonográfiai különlegességét. (Olasz reneszánsz képeken a strucctojás a Nap általi kiköltéssel kapcsolatos tévhit nyomán Mária szűzi anyaságának jelképévé válhatott.) Abszurd madarakat, kontaminált lényeket, mítosztalan sziréneket formázó szobrain a natúr tojás befoglalt tárgy lesz, éppúgy, mint a Schatzkammerek bizarr ötvösremekein: kókusz-, strucc- vagy nautiluszserlegein. A tárgy s az őt létrehívó akarat egyszerre középkorias és vigasztalanul e világi. Physiologus képzelt állatainak akkurátus, természettudományos leírása és Cesare Ripa Iconologiájának fennkölt tudálékossága egyaránt illene hozzá. S ha már ikonológia, akkor tegyük hozzá, hogy Böröcz szokatlan eljárásának végeredménye nem tárgykollázs, hanem gondolati montázs, hiszen a tojás kivételével minden alkotórésze „meg van csinálva”. A talált tárgyak esetében föllépő méret- és arányprobléma így kiiktatható, a Böröcz-féle szabadalmazott meglepetéseffektus érvényesülésének holmi esetlegességek nem állhatnak útjába. Ha megemésztettük a tojás anyagként, formaként és jelképként való használatának bonyolult összefüggéseit, még mindig előttünk az eredendő talány: melyik az előbbre való, a strucc vagy a tojás, a kanalas gém vagy a „villás”.
Várkonyi György
2005. május