Klemperer újra magyarul: Hogyan lehet lebutított üzenetekkel elbutítani a népet?

Csaknem 40 évvel az első magyar kiadás után most újra kiadták magyarul  Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve – egy filológus feljegyzései című világhírű munkáját, amely a náci propagandagépezet működéséről szól. A könyvről – amelyet Lukáts János fordított le az 1980-as évek elején – a 2B Galériában rendeztek beszélgetést tegnap este, a Kristályéjszaka évfordulóján.


Nincsenek véletlenek. Ezt a régi mondást többszörösen is alátámasztja az a furcsa egybeesés, hogy  Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve (eredetiben: Lingua Tertii Imperii – LTI) című, magyarul most új kiadásban megjelent könyvének bemutatóját éppen az 1938-as Kristályéjszaka évfordulóján, november 9-én tartották a budapesti 2B Galériában. 

könyv.jpg

Az LTI magyarul először 1984-ben jelent meg – Lukáts János fordításában – az akkori Kommunikációkutató Intézet Membrán könyvek című sorozatában, de nem került a széles nagyközönség elé. Az & (ampersand) Kiadó által most kiadott mű az 1984-es könyv javított, átdolgozott változata.

A 2B Galáriában tartott rendezvényen Dési János újságíró telt ház előtt beszélgetett Nádori Lídia műfordítóval, Kiss Barnabással, az & Kiadó vezetőjével, valamint Cseresnyési László nyelvészprofesszorral. A kiemelt érdeklődés nemcsak annak szólhatott, hogy Klemperer világhírű munkája magyarul már régóta nehezen hozzáférhető a kereskedelemben, de annak is, hogy a világban újra kezdenek fölerősödni olyan szélsőjobboldali mozgalmak, amelyek Hitler, Goebbels és a náci propaganda tömegkommunikációs eszközeivel, vagy legalábbis azok sémáival igyekeznek manipulálni a tömegeket. 

Mind Nádori Lídia, mind Cseresnyési László kiemelte a magyar fordítás kivételesen magas színvonalát,  egyaránt méltatva Lukáts János munkáját és az & Kiadó csapatának szöveggondozását. Álljon itt a nevük:  szöveget az eredetivel összevetette, s Elke Frölich jegyzeteit fordította és kiegészítette Nagy Márk; a kötet tervezése, sajtó alá rendezése, az illusztrációk válogatása, a jegyzetapparátus kiegészítése és az utószó Kiss Barnabás munkája; a könyvet szerkesztette Pálfi Anna

b.jpg

Balról jobbra: Kiss Barnabás, Nádori Lídia, Dési János, Cseresnyési László (Fotók: Kácsor Zsolt)

Nádori Lídia frappánsan így fogalmazott: ezt a könyvet nemcsak megírni és lefordítani volt nagy teljesítmény, de nagy teljesítmény elolvasni is. Külön kitért a gazdag jegyzetapparátusra, amelynek már önmagában három rétege van, s megemlítette azt is, hogy a mű egyszerre napló, esettanulmány, esszé és módszertani értekezés, ám ez a műfaji eklektikusság nemhogy a kárára válna, de jót tesz a könyvnek. 

Cseresnyési László nemcsak a fordítást és a jegyzetapparátust, de a borítót is telitalálatnak nevezte: hiszen az LTI betűk (Lingua Tertii Imperii) a  fekete-fehér-vörös színű borítón egy horogkeresztre emlékeztető elrendezésben láthatók.  (Mint a bemutatón kiderült, ez az ötlet Kiss Barnabást dicséri.) Cseresnyési kitért arra is: Klemperer műve volt az első komoly feldolgozása a náci propaganda totalitárius nyelvének, s az ember meglepve látja – tette hozzá –, hogy a nácik eszköztárából mennyi mindent alkalmaznak a mai szélsőjobboldali mozgalmak szerte a világon. 

– A nácik által lefektetett, a tömegeket az érzékeken keresztül megragadó, manipulatív propaganda-eszköztár technikái, úgy tűnik, nem változnak, és ennek javarészt az az oka, hogy a demagóg, populista propaganda a lehető legalacsonyabb szellemi nívón igyekszik befolyást gyakorolni a tömegekre – mondta a professzor. 

A Klemperer által leírt náci nyelvezet durván leegyszerűsít és érzelmi alapú, éppen az az a technika, amire Adolf Hitler is felhívta a figyelmet a Mein Kampfban. A náci vezér úgy vélte: ha a tömegekhez kell szólni, akkor nem az értelmiség, hanem általában véve a „nép” szellemi nívóján kell beszélni, márpedig Hitler, s az ő nyomdokain haladva a náci propaganda úgy tartotta, hogy a „nép” szellemi nívója egyrészt alacsony, másrészt a „nép” gyorsan felejt. Ezért azt a technikát alkalmazták, hogy az érzelmi töltetű, végletekig leegyszerűsített politikai üzeneteket addig szajkózták, míg azok bele nem ragadtak a „nép” gondolkodásába. 

Mint Cseresnyési professzor rámutatott: a totalitárius nyelvnek szüksége van egy vezérre is, hiszen ha a propaganda folyton azzal tüzeli a népet, hogy az ország állandó harcban áll valakik vagy valami ellen, akkor kell egy vezér, aki a propaganda által gerjesztett „harcban” megvédi a népet.

Nádori Lídia ehhez hozzátette: a politikai propaganda által sulykolt üzenetek leegyszerűsítése oda vezet, hogy egy idő után ez a fajta lebutított politikai agitáció  rendkívül unalmassá válik. Mint fogalmazott: maga a Mein Kampf is mindössze harminc oldalt tenne ki, ha csupán azt a részét olvasnánk, amelyben Hitler megfogalmazza a kiáltványát, a többi csupán unalmas önismétlés. 

Maga a kötet azonban nem unalmas, sőt, az idei év egyik legizgalmasabb magyar nyelvű kiadványa, amelyet mindenkinek ajánlunk, aki arra kíváncsi: miképpen lehet lebutított politikai üzenetekkel tényleg elbutítani a közvéleményt. A bemutatón kiderült, hogy a Harmadik Birodalom nyelve egyszerre képes nevetséges és pokolian félelmetes lenni, ez a könyv tehát: kötelező irodalom!

RÉSZLET A KÖNYVBŐL

XII. Központozás

Egyes embereknél és csoportoknál is megfigyelhetünk olykor bizonyos jellegzetes vonzódást egyik vagy másik írásjel iránt. A tudósok szeretik a pontosvesszőt; logikai igényük olyan elválasztó jelzésre vágyik, amely határozottabb a vesszőnél, de nem zár le teljesen, mint a pont. A szkeptikus Renan pedig kijelenti, hogy a kérdőjelet képtelenség túl gyakran használni. A Sturm und Drang korszak leginkább a felkiáltójelet igényelte. A korai német naturalizmus szívesen használta a gondolatjelet, és azokat a mondatokat, amelyek a gondolatsort nem aggályosan bürokratikus logikával követik, hanem széjjelszakadnak, burjánzanak, befejezetlenek maradnak, amelyek csapongó, ugráló, asszociatív jellegűek, megfelelően keletkezésük állapotának, mintha belső monológ vagy heves vita részei lennének, melyet két, módszeres gondolkodáshoz nem szokott ember folytat.

Mivel az LTI a lényegét tekintve szónoki nyelv, ezért az tippelné az ember, hogy a Sturm und Drang-hoz hasonlóan leginkább a felkiáltójelhez vonzódik. Ez azonban nem így van; épp ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon is takarékosan bánik ezzel a jellel. Mindent oly magától értetődően alakít a felhíváshoz és a felkiáltáshoz, hogy ehhez semmiféle írásjelre nincs szüksége – ugyan hol vannak már azok az egyszerű kijelentések, amelyek közül a felkiáltás ki tudna tűnni!?

Ellenben unos untalan használja azt, amit leginkább ironikus idézőjelnek lehet nevezni.

Az egyszerű vagy elsődleges idézőjel semmi mást nem jelent, mint szó szerinti megismétlését annak, amit másvalaki mondott vagy leírt. Az ironikus idézőjel szerepe nem az ilyen típusú semleges idézés, inkább kétséget támaszt az idézettek igazsága iránt, vagyis a közölt kijelentést a maga részéről hazugságnak nyilvánítja. Élőbeszédben mindezt gúnyos hangsúllyal lehet kifejezni, így az ironikus idézőjel szorosan összefügg az LTI szónoki jellegével.

Persze ezt sem ők találták ki. Amikor az első világháborúban a németek a maguk kultúrfölényét hirdették, és úgy tekintettek a nyugati civilizációra, mint alacsonyabb rendű és látszólagos eredényre, akkor a franciák a „»culture« allemande”[1] említésekor sohasem hagyták el az ironikus macskakörmöt, és nagyon valószínű, hogy rögtön az idézőjel megjelenése óta jelen van a semleges alkalmazása mellett ez az ironikus használat.

De az LTI-ben az ironikus használat sokszorosan túlteng a semleges fölött. Mivel a semlegesség ellenszenves, mert mindig van ellenségünk, mert az ellenséget mindig el kell pusztítani. Amikor a spanyol forradalmárok győzelméről, a tisztjeikről, vagy a vezérkarukról volt szó, akkor az kivétel nélkül vörös „győzelem”, vörös „tisztek” és vörös „vezérkar” volt. Ugyanez volt a helyzet később az orosz „stratégiával”, ugyanez a jugoszlávok Tito „marsalljával”. Chamberlain, Churchill és Roosevelt mindig csak „államférfiak”, ironikus idézőjelben. Einstein „kutató”, Rathenau „német”, Heine pedig „német” és „költő”. Nincs újságcikk, nincs beszédleirat, amely ne hemzsegne az ilyen ironikus idézőjelektől, sőt a nyugodtabb, mértéktartó, részletes tanulmányokból sem hiányoznak. A nyomtatott LTI-hez kezdettől fogva éppúgy hozzátartoznak, mint Hitler és Goebbels hanghordozásához.

1900-ban utolsó éves diákként a műemlékekről kellett dolgozatot írnom. Az egyik mondatom így szólt: „A hetvenes háború után majd’ minden német piactéren ott állt a győzedelmes Germánia zászlóval és karddal; erre száz példát is fel tudnék hozni.” Szkeptikus tanárom vörös tintával a lap szélére írta „Egy tucat példát kérek a jövő órára!” Csak kilencet találtam és egyszer s mindenkorra kigyógyultam abból, hogy számokkal dobálózzam. Ennek ellenére és noha az LTI-tanulmányomban máshol szólni fogok a számokkal való visszaélésről, az ironikus idézőjel dolgában mégis nyugodt biztonsággal leírhatom: „Ehhez ezer példát is fűzhetek.” A nagyon hasonló ezer példa egyike a következő: „Megkülönböztethetünk német macskát és »nemes« macskát.

Israel Jona Ben Avraham

https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/tudomany/klemperer-ujra-magyarul-hogyan-lehet-lebutitott-uzenetekkel-elbutitani-a-nepet?fbclid=IwAR2CJNXUNwaSXunczzt9sNdwyw4wSKwbOofjQU58cWkpCWNhWvoHYkfcWtU