„Ki nem élt, le nem zárt nosztalgiákat hordozott magában”

Az 1995-ben elhunyt műkritikus, Bojár Iván festészeti munkássága nemcsak félbemaradt, hanem eddig rejtve is maradt. Most fia, Bojár Iván András rekonstruálta, milyen is volt ez az életmű-torzó, és milyen lehetett volna. Közben pedig apja múltján és a közös múlton is gondolkodik.

Egy műkritikus leleplezése
2B Galéria, március 23-ig

A művészgenerációk bemutatására gyakran vállalkozó 2B Galériában most két, különböző generációhoz tartozó műkritikus kiállítása látható – ráadásul apa-fiú relációról van szó. Az apa, Bojár Iván (1924-1995) félbehagyott és rejtve maradt festői pályájának darabjai és a fiú viszonya mindehhez. A hatvanas-hetvenes években készült több száz festmény és több ezer grafika feldolgozása nemcsak a közönség, hanem az örökös számára is időutazás volt, lehetőség az apa és generációja, a korszak művelt pesti értelmisége megismerésére és megértésére. Az „apák és fiúk” problémáról, a feledés elleni küzdelemről az építészetkritikusként, városarculati tanácsadóként ismert Bojár Iván Andrással beszélgettünk.

artportal: Egy televíziós interjúban néhány hete azt nyilatkoztad, hogy egyedül maradtál, mindenki elment körülötted. Összefügg mindez azzal, hogy éppen most kezdted el apád műveit a nyilvánosság elé vinni?

Bojár Iván András (B.I.A.): Annyiban összefügg, hogy amikor tavaly szeptemberben meghalt az édesanyám, újra előjött bennem az apám iránti, a maga idejében ki nem élt gyász.

Olvasható a neten egy visszaemlékezésed, mely szerint apád festői karrierjének, ha volt ilyen, az jelentette a lezárását, amikor fel kellett számolni a műtermét, hogy megkaphasd szobának. Érzel némi lelkiismeret furdalást emiatt? Némiképp jelképesnek tűnik a szereped a lezárásban és most a felelevenítésben.

B.I.A.: Az élet logikája követelte ki azt a helyzetet annak idején. Fenn volt tartva egy hatalmas szoba műteremnek, miközben én az anyámmal laktam 14 éves koromig. Ennek vetettünk véget a műterem felszámolásával. Valójában az a kérdés foglalkoztatott, amikor hozzányúltam a hagyatékhoz, hogy mi zajlódhatott le az apámban a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amiért leállt a festészettel, az örök szerelemmel. Azt a műteremnek használt helyiséget hét-nyolc éven keresztült fenntartotta, beszáradt festékekkel, ecsetekkel, abban a tudatban, hogy még visszamegy, tehát megvolt benne a szándék, hogy valamit kezdjen ezzel a dologgal. De nem ment vissza. Nem akart lemondani róla, de csinálni sem akarta. Apám különféle ki nem élt, le nem zárt nosztalgiákat hordozott magában, nem adott formát ezeknek. Ugyanez igaz a meg nem írt nagy művészettörténeti munkájára, az itáliai esszékötetre vagy az európai kertművészet történetét feldolgozó nagy műre. Minden töredékekben maradt fenn.

A kiállítás kapcsán felmerül, hogy akár választhatta volna ezt a pályát is, de nem lett képzőművész. Művészettörténészként milyen pályát képzelnél el neki, ha annak idején mégis máshogy dönt?

B.I.A.: A kortárs művészet kritikusává vált, szinte a kezdetektől fogva dolgozott a televízióban egy művészeti műsornál, amelynek D. Fehér Zsuzsa volt a főszerkesztője. Maurer Dóra például úgy emlékszik az apámra, mint aki az első interjút készítette vele. Ezt követően részben elméleti írásokat, részben a Magyar Hírlapban napi művészeti kritikát írt. Ezt az oldalt választotta, mert választania kellett, nem lehetett festő és kritikus egyszerre. Mindenkit ismert. Mindenkihez bejárása volt. Én is emlékszem a Kassákkal, Gyarmathy-val való találkozásokra és tudom, Pécsett töltött éveiben gyakran megfordult Martyn Ferenc műtermében is. Barcsayval interjúkötetet készített. Művészként ez az Európai Iskolás, párizsias igazodású irányzat volt a közege, de őt művészeti kritikusként, szerzőként tartották számon a kollégái. Aztán az életműben van két-három sematikus festmény, parasztasszonyok a pad mellett, ilyesmi. Azért születtek, mert a családalapításhoz állandó jövedelemre volt szüksége és kipróbálta, hogy képes-e a Képcsarnok Vállalat részére értékesíthető képeket festeni. Két-három kép után feladta, nem lett belőle semmi. Volt egy másik kísérlete, amit viszont folytathatott volna. Ennek a korszaknak a jellemzője a különböző technikákkal való kísérletezés. Kitalált egy mozaikragasztó alapú gipszes technikát, aminek az eredménye egy kerámiaszerű, nagyon tartós és hatásos felület. Ebből az anyagból nemcsak festményeket, de asztallapokat is készített. Emlékszem, hogy 1970 táján, százezer forint körüli értékben adott el valakiknek nagy mennyiségű asztallapot, amit többek segítségével gyártott le ebben a bizonyos műteremben. Később megtudtam, hogy a Lipótmezőre kerültek ezek a nagyon finom, fém lábú asztalok.

Maradt ebből valami?

B.I.A.: Képek főleg, de egy-kettő megmaradt, ami felidézi a kísérletet.

Tanult festeni?

B.I.A.: Nem járt főiskolára, amatőr módon tanult, de nagyon jó technikával dolgozott. A kiállításon kiraktam egy olyan képét, amit 1939-ben, 15 évesen festett, és látszik, hogy mennyire jó kezű festő volt, a technikát teljes mértékben birtokolta.

A megnyitón Beke László felsorolta, hogy kik lehettek apád számára a párhuzamok, előképek. Tudja ezt valaki biztosan?

B.I.A.: Arra pontosan emlékszem, hogy a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesboltból milyen könyveket, kismonográfiákat rendelt, innen tudom, hogy kiket tartott a 20. század legnagyobbjainak, kik hatottak rá. Ahogy visszaemlékszem a hatvanas évek végére, ez egy elég exkluzív tudás volt, ezeket ismerni, a könyvespolcon birtokolni nem volt jellemző más családban. Nekünk viszont természetes volt, mert ezzel foglalkozott, ebben a közegben mozgott.

Tudtak arról a kollégái, barátai, hogy van itt egy félbehagyott életmű?

B.I.A.: Nem igazán. Beke Lászlónak, Hajdu Pistának mutatta, de csak egy-egy művet, nem az egészet. Kiállítóként egyszer szerepelt a Műcsarnokban. Jó viszonyban volt a Lengyel Kulturális Intézettel, sok kiállítást nyitott ott meg, ahogy a bolgár és a szlovák intézetben is, ezek fontos helyszínek voltak a hetvenes évek elején. Itt lehetett lemérni, hogy ki hol tart a szabadságban egymáshoz képest. A lengyelek előttünk jártak, ott mindig érdekes kiállítások voltak. Ők szerveztek a Műcsarnokkal közösen egy évfordulós Kopernikusz-kiállítást 1973-ban, és vállaltan absztrakt műveket mutattak be. Nyitott volt, bárki vihetett művet, nyilván így került a képbe apám is.

Hogyan álltál neki a művekből életművet rekonstruálni? A piaci megjelenéssel kezdted, a Kieselbach Galériában, hiszen nem titok, hogy Kieselbach Tamással gyerekkori barátok vagytok. A részedről ez egy projekt, megtervezve, felépítve?

B.I.A.: Nyilván valamennyire tudatos az egész, egy komoly szentimentális motívummal. Apám élete, életműve félbemaradt, félkész. Hihetetlenül nagy tudású, művelt ember volt, aki nagyszerűen festett. Én mindezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezem, de van érzékem a szervezés iránt, ami viszont neki sosem volt. Meg talán egy szerencsésebb korban is élek. Ma úgy mondhatnánk, hogy katakombalakó volt. Szeretném zárttá tenni az életművet, egy kiadványban megjeleníteni, bemutatni azt az érző lényt, akit a legkevésbé volt lehetőségem megismerni, már csak a korkülönbség miatt is, és mert nem könnyen mutatta ki az érzelmeit. A másik elem, hogy elmúltam ötven éves, van a családban több száz festmény és még sokkal több grafika, tudom, hogy a legnagyobb balgaság ezt az anyagot egyben tartani. Nem szeretném, ha egy lomtalanítás áldozatául esne anélkül, hogy tudnák, kiről van szó. Csontváry példaszerű nekem: van egy művészünk, aki akár világsztár is lehetne, ehelyett nagyjából egyben maradt az életmű, le lehet menni megnézni Pécsre, de így soha nem nem lesz belőle Frida Kahlo vagy Ensor. Azt tartom szerencsésnek, ha olyan emberekhez kerülnek apám művei, akik értéknek tartják.

Mióta kiléptél a művekkel a nyilvánosság elé, milyen visszajelzéseket kaptál? Megállják a helyüket?

B.I.A.: Biztosan megállják, efelől nincs kétségem. A 2B Galéria nem elsősorban kereskedelmi galéria, hanem kiállítóhely, az apám korosztálya gyűlt ott össze, azok, akik ismerték és jó szívvel gondolnak vissza rá, tehát ez nem rólam szól. Volt egy beszélgetés, ahol Hajdu Pista és Kieselbach Tamás beszélgettek a hatvanas évekről, annak örültem a legjobban, hogy huszonhárom évvel a halála után még mennyire elevenen él sokak emlékezetében.

Tudtál meg róla új dolgokat?

B.I.A.: Többet is, még majd utána kell kutatnom. Az egyik, hogy a díszlettervezői munkásságának van nyoma, több Film, Színház, Muzsika cikkben is említik a kritikák. A másik, ami fontos, hogy 1956-ban, amikor a Várban lakott, találat érte a Levéltárat és a nagyapám a Jászai Mari térről felhívta, hogy ég az épület. A mentést végül az apám irányította a várbeliekkel. Nagyon sok minden megmenekült, ami nagy részben neki köszönhető, ennek az esetnek mára már sok dokumentuma született vagy került elő, például a Levéltár saját kiadványaiban, ahol várbeli lakosok emlékeznek erre az eseményre. De vannak apámról III/3-as jelentések is, például a balatonboglári tárlatok kapcsán: néhányan szövetkeztek, köztük Eörsi István, Haraszti Miklós és az apám, hogy megvédjék Galántai Györgyöt. Miközben a párt lapjában, a Népszabadságban Szabó László feljelentette az eseményt, az apám a Magyar Hírlapban megvédte. Egyébként voltam is Bogláron az apámmal, ez a gyerekkori emlék megmaradt, bár azt nem mondom, hogy tisztában voltam azzal, hol is vagyunk valójában. Biztos, hogy sok iratot fogok még találni róla az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, mert ami az interneten van, az egyik 1965-ös, a másik 1973-as, tehát évekig jelenthettek róla.

Dolgozott a várbeli ásatásokon, tervezett díszleteket, volt tévés szerkesztő és kritikus, tanított művészettörténetet, és most már tudjuk, hogy festett, sőt, verset is írt. Ha meg kellene határozni, hogy ki volt az apád, hogyan tennéd?

B.I.A.: Az az ellentmondás benne, hogy egyszerre volt egy 19. századi pozitivista műveltségű ember, aki kulturális abszolútumokban gondolkodott. Évtizedeim teltek el úgy, hogy azt a fajta eurocentrikus kultúraképet, amit tőle kaptam, feloldjam és teret engedjek egy több irányú, nyitottabb képnek. Ebben az értelemben konzervatív kultúrafelfogással rendelkezett, közben pedig abszolút nyitott volt a kortárs dolgokra. Értette és a sajátja volt. Erre akkor jöttem rá, amikor építészeti kritikusként belefutottam egy-egy cikkébe, amit például az Új Tükörbe írt, döbbenettel láttam, hogy az apám ismerte azokat az amerikai építészeket, akik az én időben váltak sztárrá. Abszolút fogta a posztmodern irányzatokat már a korai időszakban is. Nem mondom, hogy teljes mértékben képben volt, de érezte a mozgásokat, értette, hová kell figyelni. Volt kvalitásérzéke, az biztos.

Téged terelgetett valamerre?

B.I.A.: Tudatosan nem. Amikor látta, hogy valamennyire sikeres vagyok, azt nagyon bírta. A halála előtt három-négy évvel kezdtem el a Népszabadságban építészeti kritikákat publikálni, friss volt az egész, büszke volt rá.

Visszatérve a kiállításra: itt mi volt a szándékod? A 2B Galéria nem piaci szemléletű. Mit állítottál ki és miért?

B.I.A.: Volt bennem egy emlék arról, hogy a 2B egyik első eseményén Sugár Jánost és az apját állította ki. Böröcz Lászlóval (a 2B tulajdonosa – a szerk.) a lányaink egy iskolába járnak, a folyosón néha beszéltünk arról, hogy találjunk időpontot egy kiállításra. A végső cél, hogy összehozzak egy katalógust, kerüljön ez az életmű a köztudatba. Három nagyobb egység van az életműben. A kiállításon a hatvanas évek eleje került a fókuszba: 1963-64 körül az apám kicsit változtatott, egyre nagyobb teret engedett a technikai kísérleteknek. Egy nagyméretű, csurgatásos kép idézi mindezt. Azelőtt kisebb méretű, nagyon finoman „megcsinált” műveket alkotott. És van a korábbi időszak, ahol látszik, hogy a harmincas évek tanult, figurális művészete hogyan oldódik fel, hogyan dobja el mindezt és halad a tiszta festészet felé, ahol már csak színek, ritmusok és foltok vannak. Ez a három korszak különíthető el egymástól és most a kedvencem valamiért a hatvanas évek eleje, ezért ebből látható több a kiállításon. A megnyitóra sokan eljöttek, lelkesedtek, gratuláltak, de nem tudom, mindez a megmérettetés szempontból mit jelent. Egy aukció más, mert oda értő szemű műgyűjtők mennek, akiknek érdekes lehet kizárólag kvalitás alapján, személyes kötődés nélkül vásárolni. És esetleg kockáztatnak.

Az írásai szerinted mennyire állják meg ma a helyüket?

B.I.A.: Minden nap elhatározom, hogy lemegyek a pincébe és felbontom azt a hatvan ládát, ami a cikkeit őrzi. Nagyon kíváncsi vagyok, és lehet, hogy ez lenne az igazán érdekes: elővenni a hetvenes éveket az ő napi kritikáin keresztül. Kicsit méltatlanul elfeledték, mert nem volt akadémikus, a művészeti intézményrendszer felkent tagja, a szakma belső memóriája nem őrizte meg. Újságcikkek maradtak utána, és ezekből akár egy kötetet is össze lehetne állítani. Ne felejtsük el, hogy ezek a napilapos kritikák sokkal több emberhez jutottak el, mint például a Művészet folyóirat cikkei, közvetlenebbül tudta formálni az emberek ízlését és gondolkodását. Amikor 1995 telén meghalt, eljött hozzám Donáth László (evangélikus lelkész – szerk.), aki temette, meg akarta nézni, hogyan élt az apám, képet akart kapni az emberről. Fél délután ültünk egy üres, hideg lakásban, és akkor elmesélte, hogy amikor az apja meghalt, tíz éven keresztül foglalkozott az életműve feldolgozásával, sajtó alá rendezésével, katalogizálásával. Teljesen lesújtott ez a heroikus munka és a fiúi alázatnak ez a példája. De azért átragadt rám, ezek szerint. Hogy úgy érzem, mielőtt én is kilépek az életből, feladataim közé tartozik az apám életművének a rendezése. Ez hosszú folyamat, és legfeljebb az elején tartunk. Készüljön el egy kötet, szóródjon szét az anyag, épüljön be mások emlékezetébe. Nem tudok ennél többet tenni.

A nyitókép Bellai László felvétele.

Gréczy Emőke
2018. 03. 19.