Jól vagyok.? Írok. – Waldsee 2019

Ha valaki címzésként Auschwitzot írta, kiradírozták – helyébe az ausztriai nyaralóhely, Waldsee nevét írták, legyen az egy a valós Waldseek közül vagy épp a náci ideológia félelmetes üres helye, szimbolikus nem-tere, amelyet sohasem láthattak az áldozatok. – A magyarországi deportálások 75. évfordulója alkalmából rendezett Waldsee 1944 kiállításról Rálik Alexandra írt.

Szerda kora este nyitott ajtókon keresztül áramlunk a 2B Galériába – ünnepélyes megnyitóra, fölös ceremonialitásra nem számítva teszünk lépéseket az első pillantásra mintegy láthatatlannak tetsző kiállítás felé. A falból felénk meredező képeslapok élei beleolvadnak a fehér háttérbe, csak a falra vetett árnyékok jelzik a jelenlétet. Jobbról balra – a héber nyelv olvasási irányban – is kezdhetnénk a megtekintést, de a gyülekező tömeg egyre inkább balra tendál. Szigorúan irányított haladási irány szerint, egymás sarkában, sorban lépkedünk balról jobbra, ahogy németül, magyarul is olvassuk a sorokat: először az üzenetet emerről, utána vissza-visszatekintgetve a címzettet, feladót az egyszerű, fehér postai levelezőlapok hátoldalán.

„Válasz csak levelezőlapon (30 szóig) németül a Magyarországi Zsidók Szövetsége, Budapest, VII., Sip-u. 12. utján”, írja az 1944-es „waldseei lapok” bélyegzője. Az auschwitzi megtévesztés betetőzését jelző kordokumentumok azok a postai levelezőlapok, amelyeket szinte készen tettek a holokauszt áldozatai elé, hogy megnyugtató szavakkal küldjék haza az otthonmaradt, deportálás előtt álló családtagjaiknak. „Jól vagyok, dolgozom”, „Jól bánnak velünk, várom érkezéseteket”, szólnak a sablonként megadott, ceruzával írt mondatok, amelyeket gyakran szinte haláluk előtt írattak alá a deportáltakkal. Ha valaki címzésként Auschwitzot írta, kiradírozták – helyébe az ausztriai nyaralóhely, Waldsee nevét írták, legyen az egy a valós Waldseek közül vagy épp a náci ideológia félelmetes üres helye, szimbolikus nem-tere, amelyet sohasem láthattak az áldozatok. A magyarországi deportálások 75. évfordulója alkalmából a holokauszt során elpusztított több mint félmillió Magyarországról elhurcolt embernek emléket állító kiállítás saját magára, előzményeire is reflektál: öt éve a waldseei lapok mintájára hazai és külföldi képzőművészek alkották meg saját levelezőlapjaikat – csak a méret volt kötött, a tartalom és a kivitelezés nem. A 2B Galéria 2014-es kiállítása később Berlintől New Yorkig több mint húsz helyszínen szerepelt. Ezúttal azonban csak egy asztalon hagyott kötet tanúskodott az első Waldsee-kiállítás darabjairól: a nemzetközi szcéna helyett kifejezetten személyes, önmagunknak szóló megemlékezésre mintegy nyolcvan hazai írót, költőt, irodalmárt és művészt kértek fel, hogy egy standard postai levelezőlapon, maximum harminc – kézzel írt – szóban fejezzék ki gondolataikat.

A fehéren fehér kiállítás elsőre talán hiányérzetet kelthet a belépőben, de a lapokat tüzetesebben végigolvasva és -nézve kitűnik, hogy a szöveg maga is kép, alkotás, festmény lesz a különböző kézírások, tudatosan vagy célzott intenció nélkül kreált tipográfiák összjátékában. Balra, oszlopba zárt szabadversek, középre húzott, fejtetőre állított képvers-piramisok és lapszéltől lapszélig teleírt üzenetek váltogatják egymást. A címlapon nincs bélyeg vagy bélyegző – csak ha a felkért szerző maga rajzolta oda a postai bélyeget és az azt jóváhagyó kéznyomot. A korabeli, cikornyás írást imitáló üzenetek mellett felismerhetően saját kézjegyű, kényszeredett nagybetűs és remegő, gyermeteg gyöngybetűvel írt mondatok sorakoznak. Többségük a maga nemében rongált, a feladó és a címzett közötti kommunikáció csődje rajzolódik ki a nehezen olvasható, központozás vagy szóelválasztás nélkül folyó szövegek, radikálisan más tintával áthúzott, újraírt sorok között. Szegedi Eszter lapjának szavai elmosódnak (könnytől? párától? a tenyér izzadságától?), mellette a kávéfolt egy írás vagy olvasás fölött a papíron elidőző tekintetet vagy egyszerű gondatlanságot sejtet. Géczi János háromszavas búcsúlevelének oldalán a neonsárga szakadás a kék-fehér lapokból szinte feltépett sebként tűnik ki. Leginkább azonban a friss levelezőlapok között megbújó eredeti waldseei lapok fakszimiléi válnak szembeszökővé: a megbarnult, megsárgult másolatok halvány ceruzával írt német sorait budapesti csillagos házakba vagy a bélyegzőn megadott Síp utcai házba címezték. Az előre, mások által megírt üzenetek mellett csak az aláírás és a címzés a saját – a hamis jólétről, békéről szóló üzenet sosem. A saját és az idegen folyamatos szembenállására játszik rá a kiállítás több levelezőlapja is, amikor a magyar nyelvbe tört német frázisok keverednek. A TAK – NEIN – TAK meg-megtörő ritmusa távirati stílusban tördeli Nemes Z. Márió tagolatlanul folyó szövegét, a lengyel igenlés és német tagadás folyamatosan rájátszik a kettős (hármas) nyelvhasználat, a valóság és az álca között feszülő szemantikai ellentmondásaira.

Mi célból üzennek ezek az alkotók? Ki, mikor, hova küldi ezeket az üzeneteket, amelyeket most mások helyett fogalmazhatnak meg? Valós mikrotörténetek rajzolódnak ki, amikor az alkotók saját családtagjaikat szólítják meg önmaguk vagy a koncentrációs táborokban elhunyt hozzátartozóik nevében – ma is létező címek, élő leszármazottak a címzettek. A valóságot újraképzelő képeslapok azonban szólnak a németül megszólított Istenhez, a szegedi zsidó temetőbe vagy épp a sosemvolt Waldsee-be is. „Waldsee nem Ausztriában van. Igaz, Ausztria sem Ausztria többé, ahogy Magyarország sem Magyarország már. Waldsee az Waldsee az Waldsee az Waldsee.” Krusovszky Dénes a nemlétező üdülőhely tautologikus, gépies automatizmusba hajló ismételgetésével mutat rá arra, amit több üzenet is megkísérel: az üzenetek kilépnek a puszta megemlékezés feladatából, így egyszerre szólnak a múltból a jelenbe, a jelenből a közeljövőbe is. Az 1944-es és 2019-es dátumok egybemosódnak: Lanczkor Gábor bal kézzel ír, hátha a babonás gesztussal „gellert kap” a diktálás múltja, Szaniszló Judit tükörírása pedig olvashatatlanságával materializálja a vissza.

Az üzenetek végső soron a nyelv béklyójába záródnak. Kerékgyártó István huszonnégy nyelven szólítja menekülésre azokat, akiket az eredeti lapok írói nem szólíthattak fel. Závada Pál egybeírt szavai között a szóközök úgy lüktetnek, ahogy a kifulladó ember gyorsan kapkodott levegővétele. Hogy a máról vagy a múltról, az odaveszettekhez vagy az itt maradottakhoz szólnak az üzenetek, hogy megemlékeznek vagy figyelmeztetnek, nem mindig világos. A felkért mintegy nyolcvan szerző elé nem tettek előre megírt szöveget – mégis úgy tűnik, a szabad szólás és az elmondás akadályba ütközik. Nem marad így más, mint Dragomán György üresen hagyott lapja – és a címzés helyén álló egyszerű, áthúzott tagadószó.

A kiállítás augusztus 9-ig látogatható a 2B Galériában (Budapest 1092, Ráday utca 42.)

A fotókat a szerző készítette.

Rálik Alexandra
2019. 07. 09.