Waldsee 1944 Nemzetközi Levelezőlap Kiállítás
1944 nyarán, amikor a magyarországi deportálások javában folytak, több levelezőlap érkezett egy ausztriai nyaralóhelyről, Waldsee-ből Budapestre. Szűkszavú szövegük így hangzott: „Jól vagyok. Dolgozom”, vagy „Szerencsésen megérkeztem, a szakmámban kaptam munkát”, „Jól vagyunk. Gyertek utánunk!” A lapok szétosztásában résztvevő egyik közreműködő észrevette, hogy egy helyütt a „Waldsee” alatt kiradírozva egy másik, „witz”-re végződő szó szerepelt, de csak akkor jött rá, hogy valójában Auschwitzból érkeztek ezek a lapok, amikor maga is kapott egyet. Ezen a két feladó, Stern József és Sámuel így írta alá nevét: Joseph R’evim (héberül: éhes) és Samuel Blimalbiscj (héberül: ruhátlan). Valójában a levelezőlapokat SS-ek diktálták Auschwitzban, sokszor közvetlenül elgázosításuk előtt álló embereknek. Primo Levi szerint a koncentrációstábor igazi horrorja a normalitás. Az Auschwitzból nyaralóhelyet kreáló levelezőlapok azok közé a cinikus hazugságok közé tartoznak, amelyek a normális élet látszatát akarják kelteni a megsemmisítés, az atrocitások közepette. Ezek a levelezőlapok adták a 2B Galéria Waldsee 1944 című kiállításának témáját, ehhez kapcsolódva készítettek megadott, képeslap méretű munkákat a felkért művészek.
A holokauszttal kapcsolatos történeti hűség, a mindennél hatásosabb tények felmutatásának és a művészi megjelenítés összehangolásának követelményét mint gordiuszi csomót vágja át a kiállítás. Böröcz András és Böröcz László kurátori koncepciója konkrét témát kínált, amely lehetőséget adott a személyességre, a többféle nézőpont, többféle azonosulás választására. Voltak művészek, akik a levelezőlap feladójával azonosulva készítettek munkát (Haraszty István, Robin Silverberg), voltak, akik a címzettel, s van olyan munka is, amelyben a kettő szétválaszthatatlanul összefonódik, a múlt és a jelen szól egymáshoz (Gellér B. István, Maurer Dóra), Eperjesi Ágnes megfordítja a viszonyt: a Waldsee helységnevet tetoválja a karokra, a valódi nyaralóhelyből csinál fiktív Auschwitzot. A gazdag, s mégis konkrét projekciós felületnek köszönhetően a művészek nem tágítják a holokausztot olyan parttalan fogalommá, amelybe az égvilágon minden, diszkrimináció, az emberi méltóságot sértő cselekedet belefér, nem metaforizálják, nem univerzalizálják. A hazugság eme dokumentumait ma már múzeumokban, levéltárakban őrzik, a budapesti Zsidó Múzeum tulajdonában is van néhány. A hazugság-igazság, valóság-képzelet, dokumentum-fikció határai elmosódnak. S mindezt erősíti, hogy a kiállítás úgy mutatja be a levelezőlap-reflexióikat, mint egy archívum egyforma méretű tárgyait.
Szabó Eszter Ágnest saját családi történetének felelevenítésére ösztönözte a képeslap-téma. A vagonokból gyakran kidobtak papírlapokat, üzeneteket is, levelezőlapokat, amiket olykor a megtalálók eljuttattak a címzettekhez. A családi titok szerint Zsuzsi azért maradhatott életben, mert anyja kidobta az Auschwitzba tartó vonatból. A képeslap nagyságú konyharuhára hímzett jeleneten kis gyerekalak repül a levegőben. Szabó Eszter Ágnes számára a foltos konyharuha az a felület, amelyre ő ezt a nem ismert, mert az ő élete előtt történt, és mert titok, egészen soha el nem mondott eseményt vetíti. A konyharuha kockái, ahogyan a művész fogalmaz: „mintája dróthálóként választ el bennünket az eseményektől”. De ez a konyharuha láthatóvá is teszi a távolságot, azt a félig áteresztő réteget, raszterhálót, amin át Szabó Eszter Ágnes közelít a történethez.
Rajk László összekapcsolja a játékot, pedagógiát és a holokausztot. Libera Auschwitz legójának szellemében játékos oktatóanyagot készít: képeslapjából krematóriumot lehet ahjtogatni, amelyre tényeket, számokat ír. Miközben (elképzeljük, hogy) kivágunk, ragasztunk, foglalatoskodunk a krematóriummal, a holokausztra gondolunk, saját helyzetünkre, hiszen mi vagyunk azok, akik csináljuk a krematóriumot: a tevékenység megszólít bennünket, állásfoglalásra késztet. Ugyanakkor azzal, hogy a krematóriumra nyomtatja a tényeket, pedagógiai célzattal elborzaszt, irányít ” vagyis korlátozza a megszólítottságot.
Szíj Kamilla ablaküvegre helyezett átlátszó papírra karcolt képeslapjának mindkét oldalát, a címzést jelző vonalakat és a szövegoldalra karcolt ablakot egyszerre látjuk. De nem csak a két nézőpont vetül egymásra, hanem maga a lap sem látható sosem önmagában, mögötte mindig ott van az üveg két oldalán folyó történés, a levegőre van írva, eltűnt írója, feladója, címzettje, de az élet ott folyik benne, rajta keresztül, körülötte. Szegő György viszont a láthatóban rejlő láthatatlant nagyítja ki. A brit hadsereg által készített nemrégiben közzétett légi felvételek olyan élesek, hogy a legnagyobb felbontású változatokon kivehetőek az Appelplatzon felsorakoztatott emberek. Ĺk valóban ott vannak a képeken, de ezt a fotó manipulációjával mutatja meg Szegő.
Maurer Dóra egyszerre az, aki írja és, akinek írják a lapot. Mauer nem tesz mást, csupán nagymamája írását utánozva készít egy hitelesnek látszó waldsee-i levelezőlapot. Várnagy Tibor azzal azonosul, aki írja a lapot. Mit jelent a szöveg akkor, amikor tudjuk, nem azt jelenti, amit mond, de annak még csak nem is az ellenkezőjét. Miközben Várnagy tünődik, mit is tett volna ő ilyen helyzetben, azon gondolkodik, hol az ő helye, nem akar résztvenni egy hazugságban, nem akar engedelmeskedni, nem akar bajba keverni egyetlen címzettet sem, ezért a vizuális hallgatást, a feketeséget választja, képeslapját besatírozza.
A hivatalos megemlékezések, a holokauszt művészet íratlan szabályait betartó rendezvények is felelősek abban, hogy mostanában sokak szájából elhangzik: Unom a holokausztot. Még a kulturális média jeles képviselője is úgy véli, telítve van a témával a sajtó, nem kell már több interjú, cikk. A Műcsarnokbeli kiállítás egyik tanulsága, hogy nem lehet mit kezdeni az általános, a végtelenségig tágított, univerzalizált holokauszt fogalommal, sem a körülötte felállított tabukkal. Merni kell egy ilyen nehéz téma esetében is határozott kurátori koncepcióval előállni. A 2B galériának sikerült egyszerre a holokausztra mint történelemre reflektálni és arra is, hogy ezt a történelmet hogyan, milyen szűrőkön, akadályokon át látjuk ma a jelenből. A műcsarnoki kiállításból épp a történelem veszett ki. A kétkedő kérdésre, ami a Műcsarnok kiállítása kapcsán merült fel, lehet-e hívószót csinálni a holokausztból, felkérésre foglalkozni vele, a válaszom: igen, lehet, de az sem mindegy, milyen az a felkérés.
Turai Hedvig
2004. V. szám