Egy hosszú történet jutott el egy újabb állomásig, az Indigó története. Az Indigó az Erdély Miklós, Maurer Dóra és Galántai György által vezetett Kreativitási Gyakorlatok (1975 őszétől 1977 május végéig) és az Erdély Miklós által alapított Fafej (FantáziaFejlesztő Gyakorlatok, 1977 őszétől 1978 őszéig) folytatása. Ez is betűszó, melynek feloldása: INterDIszciplináris GOndolkozás (1978 novemberétől napjainkig). Foglalkozzunk először a névadással.
Most, amikor főleg a tudomány területén esik rengeteg szó az interdiszciplinaritásról, talán érdemes felhívni a figyelmet ennek a kétségkívül pozitív csengésű fogalomnak a viszonylag korai jelentkezésére ” az intermedialitáséval együtt. Akkor még az ismeretlen területek felkutatására ment ki a játék, szokatlan helyzetek teremtésére, hogy új megoldások szülessenek belőlük, s mindez egyfajta ” a művészeti alkotással rokon kreativitás jegyében. 25 év távlatából ezek a gyakorlatok néha szinte revelatívnak, frissnek, néha kissé gyerekesnek tűnnek fel számunkra. Azóta meg tudunk különböztetni interdiszciplinaritást, illetve intermediát és multimédiát, multi-, transz-, meta-, para- stb. diszciplinaritást, viszont feledésbe merült a kezdeti idők fiatalos, olykor euforikus közösségi, önképzőköri hangulata. Ha olyan gyakorlatokra gondolunk, mint egymás rajzolása, vagy a „súly” fogalmának vizualizálása, a rajzszakörök, a tornaórák, művelődésiházi klubok, a happeningek és a Fluxus-eventek, a társasjátékok műfajközi mezője válik elevenné előttünk.
Hogy az „Indigó” elnevezés mennyire találó, jelzi az a műfaj vagy tárgyféleség is, mely egyértelműen Erdély Miklós leleménye: az indigórajz. Létrejötte (vagy éppenséggel az „Indigó” csoportnév megszületése) minden bizonnyal a véletlennek köszönhető, amennyiben
az, hogy az egykori mechanikus írógépekben használatos másolópapírt magyarul nem másolópapírnak vagy karbonpapírnak nevezték el, hanem indigónak, egy másik történet eredménye. Mindenesetre Erdély ötlete volt, hogy egy indigóval összefogott papírlapot fel kell tekerni, s ha ekkor a henger palástjára írunk vagy rajzolunk, a grafikai jel egyre halványabban, de szabályos egymásutánban meg fog jelenni a kiterített papírlapon. Amilyen pofonegyszerűnek látszik az ötlet és az eljárás, annyira nehéz meghatározni a jogi (szellemi jogi, szerzői jogi) státuszát: én hajlamos vagyok olyan „találmánynak” vagy „innovációnak” nevezni, melyre akár szabadalmi védelmet is lehetett volna vagy lehetne kérni. A művészi újítás Erdély Miklós nevéhez fűződő „abszolút” példája ” legalábbis mindaddig, amíg valaki bizonyítja, hogy Erdély előtt más is használt ilyen módon másolópapírt művészeti célra. (Tandori Dezső, Szentjóby Tamás és Altorjay Gábor használtak művészeti célra indigót, de másképpen.)
A képalkotó eljárás, technika vagy műfaj újdonságát és leleményességét látom abban, hogy itt egyetlen gesztussal egyszerre egyedi és sokszorosított grafika jön létre. Ha a grafikai jel folyamatosan legalább egyszer átfordul a henger kerületén, a végeredmény is folyamatos ” folyamatosan halványuló ” lesz, miközben konceptuálisan Erdély másik kedvenc grafikai paradoxona, a Möbius-szalag is „vonatkozásba kerül”. Technikai értelemben hivatkozhatunk olyan hagyományosabb grafikai eljárásokra is, mint a monotípia vagy a stencil, a henger analógiájára a nyomdai rotációs gépek vagy a gépi kelmefestés.
Erdély az alapeljárásnak több variánsát is létrehozta. Ismerünk többszínű indigórajzot, vagy a henger belsejébe tett papírszeletek vagy cérnaszál segítségével létrehozott „szétmásolt rajzokat”, illetve „fércműveket” is. 1980-ben a varsói I am című performance-fesztiválon akciószerűen mutatott be egy indigórajzot, melyet egyszersmind „emlékezetmodellnek” is tekintett. Ez azért érdekes „jelentéstulajdonítás” mert az Erdély számára is oly fontos előkép, Freud hasonlóan a lenyomat metaforájával érzékeltette a psziché működésének mechanizmusát ” anélkül, hogy Erdély erről tudott volna. (Freud az érzékszervek által közvetített benyomásokat a papírlapra írott grafikai jelek viasztömbön hagyott lenyomataihoz hasonlította ” ezt a metaforát használták fel 1989-ben a bécsi Freud-kiállítás, a „Wunderblock” megrendezésekor. Más kérdés, hogy egész egyszerűen „Wunderblocknak” hívták azt a bécsi papírboltokban kapható jegyzettömböt, mely Freudot elmélete kifejtésére inspirálta.)
A koincidencia létrejöttét, mármint a név és a technika találkozásának tényét bizonyítja az az 1978-as meghívó, mely az „InterDIszciplináris GOndolkodás Munkacsoport” első, „Szén és szénrajz” című kiállításra invitál, és rajta egy „szétmásolt rajz” látható.
Az Erdély által használt jellegzetes anyagok ” szén, bitumen, kátránypapír, tintaceruza, műtrágya-granulátum, fotópapír, az építészek által használt rózsaszínes-kékes fénymásolópapír (angolul „blueprint”) ráirányítják figyelmünket az indigó materiális kvalitásaira, sőt erdélyi értelemben vett érzéki szépségére is. Lilás, fekete, másolópapírt használt más művein is (a lila szín jelent meg Erdély Dániel jóvoltából az egyik Indigó-kiállítás katalógusán 1981-ben), de ide tartozik a kék telexpapír is, melyet a korszerű hírközlésből már szinte teljesen kiváltott a telefax, majd az e-mail, illetve a mobiltelefon és az internet. Kimondottan indigóval mint pigmenttel és festőanyaggal Erdély ugyan tudtommal nem foglalkozott, ám mégis fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez a különösen hűvös, majdnem fekete, kissé zöldes-kékes keleti eredetű szín vagy festék, a hozzá kapcsolódó batik- vagy kékfestő jellegű kelmefestő technológiákkal együtt mennyire illeszkedik ehhez az „intellektuálisan érzéki”, a „fogalmiság szépségét a szépség fogalmiságával” cserélgető erdélyi univerzumhoz.
Még mielőtt úgy tűnne fel, hogy az Indigó egy autoriter művész alkotásainak segéderőket foglalkoztató kivitelező részlege, szeretném tanúsítani az ellenkezőjét. Mára végképp eljött az ideje annak, hogy művészettörténeti-filológiai munkával rekonstruáljuk a múlt század rendszerváltás előtti félig underground vagy szubkulturális, nem hivatalos, alternatív kulturális és művészeti csoportosulásait, mint a Balatonboglári Kápolnaműterem tárlatai, a Fiatal Művészek Klubja, a Bercsényi Kollégium. Közülük is kiemelkedik az Indigó: kreatív művészeti önképzőkör és művészcsoport, mely ha szabadiskolának is tekinthető, akkor is a tanár”diák viszony felfüggesztésével működött., s a Robert Filliou-féle „Teaching and learning as a performing art” (no meg a híres 1945 utáni cserkészcsapatok) szellemében alkotott. A megvalósított és megvalósítatlan ötletek, művek és kiállítások közül olykor lehetetlen megmondani, ki volt szerzője és kivitelezője, de ebből a „felfüggesztett” helyzetből a résztvevők többnyire direkt „sportot csináltak”. Ezért oly „életszerűtlen” néha a sajátos csoportdinamikára irányuló, részletekbe menő nyomozás, és éppen ezért megdöbbentő máskor egyes szálak mindenki megelégedésével történő utólagos elvarrása. Az Indigó továbbra is él és működik Erdély Miklós halála után is, időnként ugyan úgy tesz, mint egy kollektív „alvó ügynök”, megint máskor feléled és lázas aktivitásba fog, mint legutóbb az Erdély-kiállításra készített „Így ne!” című akcióval és dokumentációval, vagy a mostani alkalommal. Erdély már nem érhette meg, hogy mindkét alkalomra az előkészületek az internet segítségével történtek (ő csak a szájról szájra működő globális kommunikációs hálót, a Szolidaritási akciót képzelte el); amiből egy hihetelenül bonyolult információs rendszer keletkezett. És csak azért nem említem név szerint a résztvevőket, mert a helyzet hasonló a továbbélő Fluxus-csoportéhoz: mindenki tudja ugyan, hogy kik a tagok (mármint az alapító-, a törzs-, a lazábban csatlakozó tagok, az alkalmi résztvevők és a nem-tagok), de ha ezt a listát rögzítenénk, talán bezárulna a kör, és nem lehetne többé a továbbélésben hinni.
Beke László
(VÉG KÉP. Az INDIGÓ csoport kiállítása a 2B galériában. Kiállító művészek: Ambrus Erzsébet, Bori Bálint, Böröcz András, Erdély Dániel, Erdély György, Gábor Áron, Lábas Zoltán, Nemesi Tivadar, Palotai Gábor, Peternák Miklós, Révész László László, Sugár János. Budapest, III., Bécsi út 86. Nyitva minden pénteken és szombaton június 25-ig.)