IGENEK ÉS NEMEK

Képzőművészet az irodalom felől. Bujdosó Alpárral és Esterházy Péterrel beszélget Marton Éva.


“a villanó fények mentén
akarok járni,
holott
hulló fogaim vannak”

Bujdosó Alpár alkotása / a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Ha a próza felől közelítem Bujdosó Alpár munkásságát, prózai szövegeit is a szövegtöredékek, a “roncsolt” nyelv jellemezte. A párizsi Magyar Műhely alapító-szerkesztőivel nagyon hamar rátaláltak az irodalmat és képzőművészetet összekapcsoló intermediális művészetre. A 2B Galériában március 19-ig látható Hulló fogak, villanó fények című tárlata Bujdosó Széchenyi Akadémia székfoglalója is egyben, akit először arról kérdeztem, vajon a Magyarországról való emigráció teremtette-e meg számára ezt az új formanyelvet.

Bujdosó Alpárral: Fiatalon, szinte az érettségi után hagytuk el Magyarországot, ahol akkoriban csak a konvencionális irodalommal ismerkedtünk meg, a modern irodalmat nem tanultuk. Meglátva az első ilyen munkákat, könyveket, azonnal felkeltette érdeklődésünket, s rá kellett jönnünk, hogy az akkori világot sokkal jobban tükrözte ez a fajta művészet.

Ez a művészet jobban reflektált a ’70-es évekre, pontosabban, árnyaltabban mutatta be azt?

BA: Jobban kifejezte a ’70-es évek kutató-kereső gondolatvilágát. A lényege is ebből fakad: kutat, próbálja megtalálni azt az utat, amellyel a ’70-es évek világát fel tudjuk térképezni. Ez sok esetben viszonyulást jelent a régihez, s egy újnak a keresésével van összeköttetésben. Kassák, akibe fogózkodtunk, a magyar irodalomban és képzőművészetben az 1910-es évektől a ’40-es évekig csinálta ezt a művészetet.

Az emigráció nyelveként is értelmezhető az önök által képviselt művészet? Mennyiben függ össze az emigrációval?

BA: Annyiban feltétlenül tükrözte az emigrációt, hogy ez a forma az akkori Magyarországon nem volt jelen, az emigrációban is csak néhányan, főleg a Magyar Műhely köréhez tartozók csinálták. A lényegét abban látom leginkább, hogy nem azon a nyelven gondolkodtunk, mint amilyen nyelvi közegben léteztünk. Mindannyiunk számára, akik ebben a gondolatvilágban írtunk és alkottunk, megmaradt anyanyelvnek a magyar. Párizsi barátaim, bár értették, olvasták a francia irodalmat, nem abban a közegben léteztek, mint ahogy magam sem a német nyelvben gondolkodtam.

Az irodalom felől érkezett. Képzőművészeti munkáiban a nyelv vagy a képzőművészet kap nagyobb hangsúlyt?

BA: Ez még nekem is problematikus, mert alapvetően az irodalom felől közelítettem meg a dolgokat, ebben kezdtem el a gondolkodni, de később kiegyenlítődött a kettő, úgy gondolom, egyenrangú nálam a kép, a látvány és az irodalmi szöveg.

A kiállítás erős válogatása, keresztmetszete az elmúlt évtizedek gazdag anyaghasználatú munkásságának. Itt láthatóak politikai művei, vizuális költészeti munkái, a saját testének röntgenfelvételeire nyomtatott szövegei, gipszmaszkjai. Keresztmetszete a nagyon sokféle anyaghasználatnak. Minek alapján válogatta a kiállított műveket?

BA: Olyan munkákat választottam, amelyekben a kép és a szöveg kiegyensúlyozza egymást. Korai munkáim erősen politikai beütésűek, de nem pártgondolkodáshoz, ideákhoz kapcsolódnak, a vendégszövegek abból a szemléletmódból rakódnak le, amivel annyira foglalkoztam abban az időben, a Kádár-rendszerben megmutatkozó másképp gondolkodókkal. Ezekben a munkáimban nem befejezett szövegekkel dolgoztam, nyitva maradt a kép, a szöveg, a gondolat. Nincs befejezve, csak sejtet valamit.

Erre utalt Esterházy Péter megnyitóbeszéde, ahol az igenek és a nemek között helyezte el az ön munkásságát.

BA: Attól, hogy kimondja az ember az igent vagy a nemet, az nem azt jelenti, hogy később nem vonhatja vissza, s nem teheti helyére a másikat. De nagyon fontos mind a kettő. Azt jelenti, hogy az ember egy bizonyos gondolatvilágot érdekesnek, végiggondolhatónak tart – ezek az igenek. Vagy egy gondolatvilággal nem tud mit kezdeni, nem találja az összefüggéseit – ez jelenti a nemeket.

A kiállítás címe, a Hulló fogak, villanó fények eszembe juttatja a hetvenedik születésnapját köszöntő Görbülő fény című kötetet. A mostani cím erre is reflektál?

BA: Jelzi a múló időt, egyben egy munkám címe is, amellyel azt akartam jelölni, hogy továbbra is a villanó fények mentén akarok járni, holott hulló fogaim vannak. Hogy most már egy kicsit másképp kell ezeken az utakon járnom, mint korábban.

Bujdosó Alpár alkotása © a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Bujdosó Alpár alkotása © a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Esterházy Péter író, aki a Magyar Műhelynél jelent meg először, nyitotta meg Bujdosó Alpár kiállítást. Őt arról kérdeztem először, mit jelentett számára a Magyar Műhely.

Esterházy Péter: A Magyar Műhely akkor igen sokat, tájékozódási lehetőséget, szemléletet is jelentett, miközben itthon létezett is, meg nem is. Bujdosó Alpár munkái többszörösen érdekeltek engem, s tulajdonképpen méltánytalan, hogy nem az egész Magyar Műhelyről beszél ilyenkor az ember, mert különböző módokon, de sok hasonlóság van a három alap-ember, Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár működése között. Hogy a műfajoknak ez a találkozása mit jelent? Szüts Miklóssal közösen írt könyvem, A bűnös kapcsán engem is foglalkoztat, hogy mi történik a szöveggel, amikor képpé lesz. Nem mindig irányítható folyamatok.

“az a drámai dolog történik,
hogy a kép,
a képi megjelenés
felszámolja a szöveg szövegségét”

Bujdosó Alpár munkái többszörösen ezzel foglalkoznak, hogy mit jelent, ha másik térbe teszi a szöveget. Sokszor az a drámai dolog történik, hogy a kép, a képi megjelenés felszámolja a szöveg szövegségét. Már-már a jelentését is felszámolja, hieroglifák vannak jelen. A kép közös nyelvvé válik a szöveggel. Kétfelől dolgozza meg a nyelvet, egyfelől alátesz egy elméleti megközelítést, másrészt játszik vele – akár a legtriviálisabban is -, szójátékokat csinál, rossz szójátékokat akár. A rossz szójáték is megszólítja a nyelvet, s a nyelv ennek révén elárul valamit saját természetéből. Magyar kontextusból nézve ez nagyon üdítő lehet, a komolytalanságnak ez a komolysága. Megmutat valamit a nyelv természetéből.

A művek egyik, számomra egyik legizgalmasabbika Bujdosó maszk-sorozata, ahol különféle “arcokon”, maszkokon jelenik meg a szöveg.

EP: Ezek koncept art “ügyletek”; mit jelent, amikor egy arcra van ráírva valami.

Vagy egy testre.

EP: Mindenféle avantgárd hagyománya van a testre írásnak. Mi az érzéki a testen? Vagy a szöveg az érzéki? Vagy a kettő együtt? És mindez hogyan kötődik a ’60-70-es évekhez, mennyiben történeti, és hogyan változott.

A Magyar Műhely alapító tagjai hasonló utat találtak a sajátos nyelvhasználatra. Az emigráció mennyiben segített abban, hogy létrejöjjön ez az alkotói gesztus? Hogyan formálódik át az emigrációban a nyelvhez való viszony?

EP: Vagy adódik egy nosztalgikus puha viszony – ez nem az -, vagy pedig egy lehetőség, hogy a saját anyanyelvünkre kívülről nézzünk rá. Aki benne él a nyelvben, nehezen tudja megtenni, hiába mindenestül az enyém, hiába vagyok nagyon közel hozzá, érzelmileg korrumpálva vagyok, de munkaköri kötelességem kívülről ránézni. Hogyha az ember elmegy, bizonyos értelemben könnyebb a helyzete. Jól használható távolság keletkezik.

A roncsolódás is a távolság következménye?

EP: Nem okvetlenül. A roncsolódásban, ami nagyon érdekes, úgy elroncsolni egy szöveget, hogy az olvasható is, meg nem is. Ilyenkor mindig a létezésre van rákérdezve, ami billenékeny dolog: van-e az, amiről én azt mondom, hogy nincs. Híradás valamiről, amiről nincsen már tudásunk, valami egészről, épről. Egy roncsolt szöveg az ép szövegről is szól, nem okvetlenül a vereség szinonimája, több-értelmezhetőségű.

Bujdosó Alpár képzőművészeti alkotásaiban nagyon sokszor idéz fontos történelmi dátumokat, például 1956-ot, 1968-at. A mából nézve mi ennek az érvényessége, az ereje?

EP: Abból a szempontból nagyon érdekes, hogy mutat egy valódi hazaszeretetet. Hirtelen megjelenik az egyszerűségében, ebben a bonyolult egyszerűségben, amit ezek a tárgyak képeznek, vagy egy-egy régebbi szót, amit itthon többszörösen lejárattunk, összemaszatoltunk. Ez itt megjelenik, emlékeztet valamire, ami nem ez, amiben vagyunk. S abban a pillanatban, amikor az emlékezésről beszél, nagyon aktuális lesz. Hogyan működik, hogyan nem működik a közösségi emlékezés. Hogyan működik a közösségi hazudozás, nem közvetlenül, hanem ezen a finom és rejtőzködő módon. Ezek a művek erre is rá tudnak mutatni.

Az ön és Bujdosó szövegalkotásában, technikájában vannak közös pontok?

EP: Ez leginkább a Termelési-regényben látható, ami alkalmaz bizonyos technikákat a szövegroncsolást illetően, de én ezt sokkal formálisabban használom, mint ahogyan ő. Vannak kapcsolódások, személyes lelkesedéseim, de amit csinálok, annak ehhez közvetlen köze nincsen.

Kiállításmegnyitó szövege az igenekről és a nemekről szólt. Ha írásban látja az ember, képiségét gesztusként is értelmezheti. Ez volt a szándék, Bujdosó műveivel rokont létrehozni?

EP: Ezek az igenek és nemek függetlenül attól, hogy mit mond a szöveg, adnak egy lüktetést az egésznek, kis túlzással drámaiságot. A szöveget írt szövegnek gondolom, s félkövéren szedve az igenek és nemek pulzálást adnak annak. Gesztus volt, Bujdosó Alpár személyét illetően is, akit nagyra becsülök több évtizedes következetességében. Mennyire fogjuk fel, hogy mi történik a nem magyarországi irodalommal, főként a nyugatival. Hogy abból mit hallunk meg, vagy csak az “Édes Erdélyt”. Nagyon sok értéket nem látunk meg, nincs meg az egész természetes rendje.

Bujdosó Alpár alkotása © a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Marton Éva
2016. március