Láthatatlan arc – Portrétípusok és nem tipikus portrék
Miért volt oly sok zsidó alkotó a 20. század eleji progresszív művészek között? Miben különböznek a zsidó női és férfi művészek önportréi? A kiállítás ezekre keresi a választ, de ennél jóval többet kapunk.
A 2B galéria nem először mutat be olyan tematikus kiállítást, ahol a Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiből származó dokumentumok, fényképek és műalkotások szerepelnek, ilyen volt a Csillag a házon, csillag a kabáton (2020) és a tavalyi Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből című válogatás is. Most a kurátor, Farkas Zsófia négy tematikus részbe rendezte a majd’ harminc művész (döntően) a múlt század első felében készült alkotásait.
Az első részben egy kultúrtörténeti utazáson vehetünk részt, amelynek mozgatórugója a „kijátszás” fogalma, a Talmud szigorú törvényeinek finoman áthangolt értelmezése.
A kezdő lépéseket a marosvásárhelyi ortodox zsidók tették meg (legalábbis Magyarországon); ún. mikrográfiákat (betűkből megrajzolt arcokat) készítettek. Ezek a rajzok mágikus erővel bírtak; a rabbitól kapott, rajzolt képmás amulettként szolgált az újszülött gyermek és az anya számára. A magas, azaz írásalapú, zsidó kultúrában már a 18. században elterjedt, hogy a rabbik (a már halott) mestereik portréját helyezték el a dolgozószobájukban („saját szemeddel kell látnod tanítódat”). Ezt némi spéttel a honi kultúra is követte. A szekció dokumentumértékű műveit Bálint Endre 1937-ben készült Öreg zsidó című festménye zárja, mintegy előre jelezve a modernizáció, az asszimiláció, illetve az elszakadt gyökerek közötti feszültséget, amely a következő egységben szereplő, nagyrészt városi és értelmiségi zsidók képein is egyre-másra visszaköszön.
Nem állítható, hogy ezek a 20. század első felében készült rajzok és festmények kizárólag az asszimiláció okozta feszültséget, az identitás válságát vagy újrakonstruálását helyeznék a középpontba. Vagy (mint a kurátor által idézett Thorstein Veblen gondolatát követve) az otthontalanság, az elhagyott „gettólét” és az új, választott közösségből (azaz a magyar társadalomból) való folyamatosan, lépésről lépésre zajló kitaszíttatást, és az ezzel járó radikalizálódást (pl. a Nyolcak művészcsoportban lévő „túlsúlyukat”) visszhangoznák. A képek elsősorban az identitás, ki vagyok én? milyennek látnak engem? mit akarok megmutatni magamból? kérdéseit járják körül a legkülönfélébb módokon és eszközökkel. Van itt példa az önarckép csendéleti elemmé redukálására (Vörös Géza atelier részletében csak a kép szélén, egy tükörben látjuk a művész arcélét), de olyanra is, amikor a művész mint keménykalapos „dzsentri” pózol műtermében. Perlmutter Izsák valóban jómódú volt, bár hiába hagyta mindenét a Zsidó Múzeumra, az Andrássy út 60. szám alatt található bérháza a mai napig más (a fasiszták és az ÁVO után ma a magyar állam) tulajdona. Csabai Ékes Lajos azért érdekes, mert bár módszere hasonlít a Rembrandt élettörténetét újra és újra „leíró” önarcképekre, a stílusbeli elmozdulások (a progresszív nyelvből a Római Iskola „egyszerűsége” felé) sokkal inkább árulkodnak egyfajta (talán a festő előtt is rejtett) igazodási kényszerről, semmint a korral változó identitáskép kereséséről.
A harmadik, Az arc elrejtése című részben női művészek szerepelnek; talán ez a legerősebb szekciója a kiállításnak. A tradicionális zsidó kultúrában (bár nem csupán ott) a nők szerepe korlátozott volt; mintegy művész férjük árnyékában vagy azok hagyatékának gondozójaként éltek (Ámos Imre – Anna Margit). Még ha le is tettek valamit az asztalra (mint Perlrott Csaba Vilmos felesége, Gráber Margit, aki önarcképein leginkább fehér gyászfátyolt viselt), körülbelül akkora elismerésre számíthattak, mint amit Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum korabeli vezetője mondott Gráberről: „Festőnek tekintem, nem holmi festőnőnek.” Az egyik nagy meglepetés a holokauszt idején 31 évesen elhunyt Sajó Edit önarcképe, ahol a műveltségéről árulkodó könyvespolc mellett egy színes bőrű (fekete), gauguini nőt látunk egy kulccsal a kezében.
Bármennyire is elterjedt volt már a századelőn a fotográfia, a már az ókorban megjelenő, a nagy emberek portréit leképező halotti maszkok még a 20. század elején is éltek. Kiss József költő és író mellett a jövőnek megörökítendő halott volt Ady Endre, akinek halottas ágyát nem csupán a kor nagyjai (Móricz, Babits) keresték fel rögtön a Liget szanatóriumban, de készült róla egy különleges „halotti maszk” is. Itt két különböző szándék vegyüléséből (a mulandóság, azaz a haláltusa versus az idealizált képmás bemutatása) egy egészen meghökkentő, olyannyira az egyik irányba eltolódó mű jött létre, mint Bokros Birman Dezső szobra a húszéves Ady Endréről.
Dékei Krisztina