Yevgeniy Fiks 1972-ben Moszkvában született, 1994 óta él New Yorkban, Tanulmányait a moszkvai V. I. Szurikov Intézetben végezte, majd a Brooklyn College-ban, illetve a New York-i School of Visual Arts-ban tanult. Számos jelentős nemzetközi kiállításon vett részt, köztük a Sydney Biennálén (2008), a Thessaloniki Kortárs Művészeti Biennálén (2007), és a Moszkvai Kortárs Művészeti Biennálén (2005, 2007, 2009). A beszélgetés a 2B galériában rendezetett, A zsidó autonóm terület növény- és állatvilága című kiállítása alkalmából készült (Október8 -November 3, 2017).
A kiállítás fókusza a Zsidó Autonóm Régió, amelyet hajlamosak vagyunk Birobidzsánnal azonosítani. Mit kell tudnunk Birobidzsánról?
Birobidzsán a Zsidó Autonóm Régió fővárosa, az egykori Szovjetunió és a mai Orosz Federáció része. A zsidók a húszas évek végén kezdtek ide jönni, ekkor még Zsidó Autonóm Kerület volt, „Régió” vagy terület csak 1934-ben lett, ami magasabb szintű hivatalos státust jelentett. Ekkor kezdett számuk is ezen a területen növekedni, 1928 előtt lényegében nem éltek itt zsidók. Egyébként a Szovjetunióban voltak más autonóm telepek is, többek között Ukrajna déli részén vagy a Krím félszigeten, ahol a legtöbb szovjet zsidó élt, s elsősorban mezőgazdasági tevékenységet folytattak. Ezeket a telepeket Sztálin támogatta, de nem mondhatjuk azt, hogy kizárólag az ő ötlete lett volna. A gondolat eredete egyaránt visszavezethető a zsidó kommunistákhoz, a zsidó népi aktivistákhoz és a szovjet államhoz. A zsidók között is több mozgalom működött, a cionisták, akik el akartak menni Európából Palesztinába, a territorialisták és az autonómia hívei, ez utóbbi kettő baloldali, anti-cionista mozgalom volt. Meg akarták őrizni a jiddis nyelvet, nem a hébert, és ott akarták folytatni az életüket, ahol a zsidó nép évszázadok óta élt. Szocialisták vagy anarchisták, de többnyire baloldaliak voltak, akik már az 1917-es forradalom előtt is aktívan tevékenykedtek. A szovjetek pedig támogatták őket. A rendszer ugyanis azt tartotta jónak, ha a népek ott maradnak, ahol vannak, saját népi kultúrájukat, nyelvüket művelik, de a szovjet szocialista kultúra és gazdaság részei maradnak, vagyis megtarthatják a hagyományaikat, nyelvüket, de legyenek a szocializmus hívei. Úgy gondolták, hogy a zsidók a mezőgazdasági munka révén ismét a normális élet részei lesznek. A forradalom utáni Oroszországban ugyanis a gazdaság hagyományosan zsidó szektorai, a kiskereskedelem, kisipar megszűnt, államosították. Amikor a legtöbb zsidó élt Birobidzsánban, számuk elérte a 30.000-et, ez a második világháború után volt, 1945 és 1947 között, s ez az összlakosság 10 %-át jelentette. 1947 után ez a szám csökkent.
Tehát nem is volt valójában zsidó település?
Nem. A nyugati diskurzusban sok szó esik arról, hogy Birobidzsán valójában egy elvetélt utópia. A zsidók nem is mentek oda, hiszen a kínai határ közelében, igencsak messze volt a hagyományos, történelmi zsidó településektől Európában. A hidegháború idején, nyugaton úgy értékelték, hogy Birobidzsán lényegében a zsidó nép arculcsapása. Ugyanakkor maga az autonóm régió gondolata már Sztálin előtt felmerült. Már a cári Oroszországban foglalkoztak a jiddis aktivisták azzal, hogyan éljenek a zsidók Oroszországban, beszéljék-e saját nyelvüket, hogy az igazságszolgáltatásban el kellene-e fogadtatni a jiddis nyelvű iratokat, stb. A kommunisták ennek nyomatékot adtak, volt például Volgai Németek Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasága is, amit természetesen 1941-ben feloszlattak, volt Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, s a Krím félsziget is autonómiát élvezett. Tehát Birobdzsán nem volt egyedi jelenség a Szovjetunióban. A szovjetek kormánya bizonyos fokú autonómiát, kulturális önállóságot, nyelvhasználatot megengedett, területet biztosított ezeknek a népeknek, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy elhagyhatták volna az országot, vagy a kommunizmussal szembe fordulhattak volna. A „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” itt is érvényesült. Tehát a baloldali zsidók részéről volt érdeklődés ez iránt az autonóm terület iránt. Amikor azonban elkezdtek az emberek jönni, nem voltak felkészülve a fogadásukra. Ez a föld nem tudta zsidók millióit befogadni. Nem volt munka, az értelmiségiek nem tudtak itt mit csinálni. S a Szovjetuniót sem igazán érdekelte ennek a területnek a fejlesztése, ahogyan számos történész magyarázza Birobidzsán sikertelenségét. A Szovjetunió nem akart egy erős és önálló zsidó területet létrehozni. Nem akarták erősíteni a nacionalizmust, a vallásos érzületet. A végső cél idővel a zsidók teljes asszimilációja volt. A zsidók önszántukból mehettek oda, de nem voltak kényszerű áttelepítések.
Milyen haszna származott a Szovjetuniónak Birobidzsánból?
Összegyűjtöttem és kiállítottam a Birobidzsánnal kapcsolatos dokumentumokat, publikációkat. Ezek propaganda anyagok, amelyek az autonóm régió hivatalos alapításának 50. és 70 évfordulójára készültek. Ezeket a brosúrákat többnyire olyan méretben készítették, hogy szóróanyagként jól használhatóak legyenek. Jiddis nyelven íródtak, ezt fordították angolra, és nemzetközi találkozókon osztogatták, például New Yorkban 1939-40-ben, vagy ENSZ szimpóziumokon. A hideg háború idején az amerikaiak a Szovjetunió antiszemitizmusára figyelmeztették a világot, a Szovjetunió pedig vissza akart vágni, s ehhez jól jött az a tény, hogy létezett Birobidzsán, a Zsidó Autonóm Régió.
Ezekben a brosúrákban nagyon sok a kommunista szimbólum, sok a Lenin szobor, s kevesebb zsidó vallási jelkép.
Azok között, akik erre a terültre mentek, voltak a kommunizmusban hívő zsidók, fiatalok, idealisták, és szegény emberek, akik Ukrajnában nem találtak munkát és voltak olyanok is, akik átmenetileg elveszítették állampolgárságukat. Ha ugyanis valakit burzsoának vagy burzsoá származéknak minősítettek, ideiglenesen elveszíthette állampolgárságát és vissza kellett azt szereznie. S mintha valami javító intézetbe mentek volna, elmentek a Zsidó Autonóm Régióba dolgozni, ahol munkájukkal bebizonyíthatták, hogy megérdemlik az állampolgárságot. Sok értelmiségi, író is jött ide, nemcsak zsidó származásúak, oroszok is, akik munkát kerestek. Sosem volt tisztán zsidó terület, sokkal inkább egy szovjet projekt volt, amit úgymond a zsidók érdekében hoztak létre.
Miért választotta Birobidzsánt témájául és miért éppen most, járt ott?
2009 óta foglalkozni Birobidzsánnal, de csak a múlt év szeptemberében jutottam el oda, a moszkvai osztrák kulturális attasénak, Simon Mraznak köszönhetően, aki művészi kutatáson alapuló kiállítást szervezett, a címe is csupán ennyi volt: Birobidzsán: a Zsidó Autonóm Terület. Készítettem néhány új munkát ide, köztük az itt is látható templomsorozatot, amelynek címe A birobidzsáni egyházmegye. 1991-et követően, a Szovjetunió összeomlása után egyfajta vallási újjászületés, hullám öntötte el a korábbi Szovjetuniót, mindenhonnan templomok nőttek ki a földből. Szinte disztópikus történelmi helyzet, hogy azon a helyen, amit Zsidó Autonóm Régiónak hívnak ortodox templomok emelkedtek és nem zsinagógák. Ez egyfajta zsidó kudarc is. Tükre annak, ami egész Oroszorszgban törtnt, ugyanaz történt ezen a területen is. A képek alá ezeknek az ortodox templomoknak a nevét írtam, de jiddisre, a terület hivatalos nyelvére fordítottam.
Valójában több munkámban is foglalkoztam Birobidzsánnal az elmúlt 10 év során. Az első Az ajándék Birobidzsánnak című volt, 2009-ben. Kortárs művészek adományait gyűjtöttem össze, s ezzel egy történeti gesztust akartam megismételni. 1936-ban amerikai művészek egy csoportja ugyanis 200 műalkotást gyűjtött össze Birobidzsánnak, hogy ezekkel megalapítsák az ottani művészeti múzeumot. 1937-ben ezeket a műalkotásokat el is szállították a Szovjetunióba, de célállomásukat, Birobidzsánt sosem érték el, a küldemény „elveszett”. Meg akartam ismételni az ajándékozásnak ezt a történeti gesztusát és ezzel egyben be is teljesíteni.
Egy másik sorozatában is használja a jiddis nyelvet, ahol az autonóm régió határát jiddis írás, szöveg rajzolja ki. Mit jelentenek ezek a határ-mondatok?
A határvonalat különböző nemzeti kisebbségeknek, etnikai csoportoknak a nemzethez, szülőföldhöz kapcsolódó szólásai közmondásai alkotják. Olyan kisebbségeknek a szólásait használtam, amelyek az Orosz Federációban élnek, van saját nyelvük, de területi autonomitásuk kérdéses, valójában nincs is, ilyenek például a karél, csuvas, mordvin, komi (vagy zürjén), baskír és udmurt stb. Vannak közmondásaik, szólásaik az anyaföldről, hazáról, hovátartozásról, anélkül, hogy saját területük lenne. Az Orosz Federáció részei, ahhoz tartoznak. Ezeket a szólásokat én oroszul olvastam és oroszból fordítottam jiddisre. A kiállításon látható például azt jelenti: „Szülőföldünkön lenni olyan, mint az Édenkertben.” Az orosz nem kisebbségi nyelv, itt közvetítő nyelv és egyfajta hivatkozási pont.
Mit jelent a fordítás? Mi történik, amikor jiddisre fordít?
A jiddis nekem személy szerint nagyon fontos, ugyanis ez a családom nyelve. Mind a négy nagyszülőmnek ez volt az anyanyelve, ezen a nyelven beszéltek egymással egész életükben. A kelet-európai zsidók tömegeinek történelmi nyelve is, egyfajta lingua franca, ez az organikus, európai zsidó nyelv. Területen kívüli nyelv is, nyelv, amelynek nincs hazája. Tehát amikor az Orosz Federáció etnikai kisebbségeinek a nyelvéről fordítok jiddisre, az szolidaritásom kifejezése, szolidaritás az orosz zsidók és a többi, az Orosz Federáció, a birodalom etnikai kisebbségi csoportjai között.
Mire utal a kiállítás címe, A zsidó autonóm terület növény- és állatvilága?
Az itt bemutatott egyik sorozatnak ez a címe. A fényképfelvételek azokból a propaganda brosúrákból valók, amelyeket itt is láthatnak, állatok, növények, rovarok, s mindegyik képnek egy jiddis személynevet adtam, ilyeneket, mint Kopel, Sejne, Benes, vagyis askenázi, zsidó neveket, s ezeket véletlenszerűen kapcsoltam egy-egy képhez. Amikor a zsidók erre a területre jöttek, rengeteg dologra, állatokra, növényekre, természeti képződményekre egyszerűen nem szavuk, a jiddis nyelv nem tudta leírni a tajgák természetét, hiszen ezzel korábban nem találkoztak Európában, Kelet-Európában. Ez a jiddis nyelv hiánya. Hogyan teszik mégis magukévá a természetet? Nevet adnak neki. Azzal, hogy zsidó személyneveket adnak ezeknek, bizonyos értelemben zsidóvá teszik őket. Ezt korábban Párizsban, könyv formában már kiállítottam.
A fekete-fehér tájkép festményeken olyan feliratok szerepelnek, mint „Haza”, „Terület”, „Kozmopolita”, de az emberek teljesen hiányoznak.
Ezek a festmények a Boldogságkeresők című filmen alapulnak. A film egy zsidó családról szól, akik Birobidzsánba jönnek, az új és boldogabb élet reményében, s megpróbálnak beilleszkedni az itteni életbe. Meglehetősen ismert propaganda film, amely 1936-ban készült. A család néhány tagja munkát vállal, a mezőgazdaságban kezd el dolgozni, de vannak olyanok is, akik nem tudnak beilleszkedni. Konfliktusokkal teli helyzet. Mivel hajóval érkeznek, valószínű, hogy Észak- vagy Dél- Amerikából jöttek, s útközben, amikor azon tűnődnek, milyen lesz új életük az új helyen, elhangzik, hogy annál, mint amilyen volt, egészen biztosan csak jobb lesz.
Ezek a tájképek a földről, a területről, az emberek és a vidék, a föld viszonyáról szólnak. Ahogyan a táj és a nacionalizmus viszonyáról is. Ezek mellett bemutatom 10 perces videómat is, amelynek ugyancsak A zsidó autonóm terület tájai a címe. Az 1936-os Boldogságkeresők film tájait kivágtam, csak az ember nélküli természetet tartottam meg, ezeket látjuk, miközben arról beszélek, mit jelent ez a régió, mit jelent Birobidzsán nekem.
Mi az az elfojtott emlékezet, történet, amelyet Birobidzsánról feltár? Van szovjet zsidó kollektív emlékezet?
Igen van, ugyanakkor tágabb értelemben nemcsak erről szól a munkám, hanem a nemzetközi, szekuláris, jiddis, szocialista kollektív emlékezetről is. Birobidzsán nemcsak a szovjetek teremtménye volt, a nemzetközi progresszió is támogatta. Birobidzsán a 20. század egyik megoldatlan, ellentmondásokkal teli története. Ez a történet azért képes ma is hatni, mert a nép és a föld közötti kapcsolat, a nemzet mibenléte máig olyan fájdalmas kérdéseket vet fel, amelyek folytonos nyugtalanságban tartják a világot.
Turai Hedvig
2017. 11-12. szám