► 1945 – Hogyan tovább? A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, valamint a 2B Galéria közös kiállítása. Kölcsönző partnerintézmény: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár. Helyszín: 2B Galéria. Kurátorok: Csősz László, Farkas Zsófia, Kisantal Tamás, Mezei Hanna. A fenti szöveg a kiállítás megnyitójaként hangzott el.
Hosszú idő kellett ahhoz, míg bele tudtam helyezkedni a vészkorszakot túlélők mentális állapotába. Megkockáztatom: írói pályám egyik kihívása volt, hogy beleképzeljem magam a helyzetükbe. Egyszerre tartottam a közvetlen környezetemben túlélők részéről tapasztalt visszafojtott érzelmektől, ami gyakran nem adott lehetőséget, hogy nyíltan feltegyem kérdéseimet, de ugyanígy tartottam a belőlük néha kirobbanó agresszív válaszoktól. Evidenciának tekintették azt a brutális tudást, amivel rendelkeztek, vagy pontosabban: ami rendelkezett velük. Ma sem vagyok biztos abban, hogy teljes mélységében át tudom érezni azt, amit a lágerekből, gettókból kiszabadulók érezhettek.
Ugyanakkor az a felismerés vezetett az 1980-as évek végétől, írói munkám kezdetétől, hogy az 1945 utáni zsidó élmények – tisztelet a kevés kivételnek – hiányoznak a magyar irodalomból és általában a társadalmi diskurzusból. A magam szerény eszközeivel ennek gazdagítására tettem kísérletet. Mindezt nélkülözhetetlennek véltem ahhoz, hogy érzelmi viszonyunk alakulhasson ki az egykori eseményekhez; ahhoz, hogy elinduljon az érdemi párbeszéd a XX. század talán legtragikusabb magyar fejezetéről.
Áldor Péter itt kiállított grafikái, karikatúrái visszaadnak valamit az 1945-ös hangulatból, de talán abból az ambivalenciából is, amivel a művész a számonkérést, az akasztásokat figyeli: az embertelen bűnökre adott zsigerien emberi reakciókat, aminek irodalmi megörökítését legkorábbról és legbrutálisabban talán Tadeusz Borowski novelláiból ismerhetjük.
Zádor István képein a romos Budapestet látjuk, de ennél még fontosabbak azok a romok, amelyek jórészt láthatatlanok. A kiállításra válogatott korabeli levelekben, dokumentumokban is főként a külső történésekkel: a visszatérők reintegrációs próbálkozásaival találkozunk, fokozódó frusztrációval amiatt, hogy az elrabolt javakat új tulajdonosaik nem akarják visszaadni, másrészt érzékelhetjük a zsidó közösségi erőfeszítéseket, az elszánt próbálkozást, hogy a megmaradottakból ismét emberi közösséget teremtsenek, válaszolva azokra az iszonyatos kihívásokra, amikkel a családjukat vesztett túlélők viaskodtak.
Az egyik legsokatmondóbb dokumentum a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Gyűjteményéből arra hív fel, hogy jelentkezzenek azok, akik párt keresnek, sőt erre biztat, minthogy a puszta lét folytatása is kérdéses volt sokak számára, és az egyik legkegyetlenebb élmény, ami a túlélőket környékezte, a magány volt. Mert hiába a közösség, a túlélők sokaságának meg kellett küzdenie árvaságával, özvegységével vagy éppen gyermeke utáni emésztő gyászával. Ám amint mondtam, mi főként tényekkel, adatokkal találkozunk a hivatalos dokumentumokban, az egyes ember pszichéjében keletkezett károk alig-alig vagy annyira sem voltak kommunikálhatóak közvetlenül a túlélők által. Sokaknak egy emberöltő sem volt elég ahhoz, hogy beszélni tudjanak élményeikről. Nemcsak azért, mert a kommunista diktatúra beléjük fojtotta a szót. Sokan a tengerentúlra vagy a megszülető zsidó államba kerülve sem beszéltek élményeikről, részint mert a cselekvés, eredmény, siker és győzelem orientálta társadalmi kontextus évtizedekre lehetetlenné tette, hogy kifejezzék élményeiket, melyek elrekesztették őket másoktól, részint mert ezeknek az élményeknek sajátos lélektani természete, a trauma lényegi sajátossága, hogy közvetlenül elbeszélhetetlen.
Sokatmondóak a pszichiáter dr. Kulcsár István itt is szereplő 1946-os megállapításai. A vészkorszakot közvetlenül követő magyarországi mentális állapotfelmérésében, A maradék zsidóság lelki keresztmetszetében elbeszéli a felszabadulás utáni évben elkövetett öngyilkosságokat, az enerváltságot, a dezorientáltságot, a munkaképtelenséget, a visszailleszkedés kínos buktatóit. Ám felhívja a figyelmet a kollektív identitást ért csapásra is, amelynek hosszú távú következményeivel még mi, a második, harmadik, negyedik nemzedék is szembe kell hogy nézzünk: „A magyarországi zsidóság nagy része a háborút megelőzőleg politikailag asszimilált volt, vagyis annak ellenére, hogy szokásaiban, ítéletében, világképében, taglejtéseiben és hangsúlyában és nem utolsósorban foglalkozásában zsidó maradt, a gazdanéphez tartozónak vallotta, sőt hitte is magát. Ez az ellentét a tudat és a valóság között már eleve magában hordta egy lelki egyensúlyi zavar csíráit. A nagy megrázkódtatás vagy végét vetette ennek a hiedelemnek, vagy a réginél sokkal nagyobb lelki energiát követel további fenntartásához. Az előbbiek most sehová sem tartozón úgy érzik magukat, mint a szárazra vetődött hal, tátogva és kapkodón. Azok, akik annullálják azt a tényt, hogy a gazdanép kivetette őket magából, ez eseményt társadalmi elméletek segítségével igyekeznek meg nem történtnek, részlegesnek, jelentéktelennek tekinteni, és tíz körmükkel kapaszkodnak az új asszimiláció lehetőségébe. Minthogy azonban tapasztalataikat és érzelmeiket csak annullálni tudják, de megsemmisíteni nem, türelmetlenül, indulatosan, kóros energiafelesleggel utasítanak vissza minden kritikát, sőt minden olyan megnyilatkozást, amely álláspontjuk labilitására emlékeztet. Ennek következtében szellemi polgárháború dúl a maradék zsidóság körében oly gyilkos és elszánt keserűséggel, ahogy csak az egy vérből valók képesek egymást gyűlölni.
Ez a fel nem oldott ellentét újabb, még eljövendő lelki zavarok csíráját hordozza magában éppen a maradék zsidóság egyénileg legértékesebb elemei számára.”
Eddig az idézet, s most visszaugrom az időben napjainkhoz. Az évtizede nyílt varsói Polin múzeum a lengyel zsidóság történetét azért tudja méltóképpen bemutatni, mert perspektívája néptörténeti perspektíva, ami a lengyel zsidóság egykori etnokulturális szuverenitásából: saját nyelvvel, kultúrával, saját politikai szervezetekkel rendelkező önállóságából és önazonosságából fakad. A magyar zsidóság nagy része asszimiláltabb volt a második világháború előtt és idején, mint a lengyel. Identifikációjuk döntően csupán a vallási elkülönböződésre épült – sokaké még arra sem. A vészkorszak kirekesztő, pusztító sokkja azonosságtudatukban ezért talán még mélyebb, egzisztenciális traumát okozott az áldozatok számán és az egyéni szenvedéseken túlmenően, hiszen szilárd, önálló hovatartozás híján nehezebb volt elbeszélniük is a velük történteket, bonyolultabb volt megélniük és kifejezniük haragjukat az elkövetők és kollaboránsaik iránt, mert élesen meg kellett volna különböztetniük magukat mint áldozatközösséget az elkövetőkétől és a társadalom hallgató többségétől.
Amikor a magyarországi zsidó közösség 1989 után kiolvadt a diktatúra befagyasztott állapotából, és elkezdte újjáépíteni önmagát, még mindig azzal a nehézséggel szembesült, hogy nem tudta, hogyan is tekintsen önmagára, és hivatalos önreflexiójában alig változtatott a korábbi felfogáson. Közjogi értelemben érthető, ha a kivívott jogegyenlőséget és az integrált státuszt védi az érdekképviselet. Ma már azonban talán világosabban látszik, hogy a számvetéshez a múlttal bizonyos perspektívaváltás nem spórolható meg, legalábbis ha tárlatokat, netán múzeumot kívánnak szentelni a magyarországi zsidóság történetének: ortodoxoknak és neológoknak, asszimilációpártiaknak és cionistáknak, hatalomhoz alkalmazkodó, olykor vallásukat is elhagyó, de a zsidó tudástőkét a magyar modernizáció szolgálatába állító nagykapitalistáknak, rátarti középosztálybeli polgároknak, dolgos munkásoknak, kiskereskedőknek, zsidó parasztgazdáknak, íróknak, művészeknek.
A varsói Polinon százötven történész és más szakember dolgozott közel egy évtizeden át, viták során érlelve a koncepciót. Talán egyszer elérkezik az idő, hogy Magyarországon is létrejöhessen egy hasonló intézmény. Mert nem Sorsok Házára van szükségünk, hanem magyar zsidó történeti múzeumra, amelyben nemcsak a zsidók pusztulása, hanem a zsidók élete is megjelenik. Jelen kiállítás kurátorainak munkája fontos mérföldkő lehet az efelé vezető úton.
Szántó T. Gábor