HERMANN ILDI HIÁNYZÓ TÖRTÉNETEK CÍMŰ FOTÓKIÁLLÍTÁSA A 2B GALÉRIÁBAN
Tóth Krisztina nevezte meg megnyitójában a kiállítást a fenti címben megfogalmazott módon. Pontosan.
A kiállítás időszerűsége és különlegessége jelentős számú közönséget vonzott a Ráday utcai galéria megnyitójára. Budapest utcáin plakátok tömött sorokban. Kelthetnek gyűlöletet vagy félelmet, kinek-kinek életkora és élettapasztalata szerint, idézhetik azt a kort is, amiről a kiállító művész tudni és beszélni akar.
A kiállítás különlegessége nemcsak a témája. Hermann Ildi nyomozni ment New Yorkba, a szabadság városába, hogy, amit nem tett meg időben, tudniillik, hogy nem kérdezte meg nagyszüleit, a családot, hogy mi is történt velünk a vészkorszakban, most pótolni akarta azokkal a túlélőkkel, akik nem itt élnek közöttünk. A falakon szöveg és kép különleges harmóniában, fotókiállítás esetében szokatlan módon. Itt azonban ez nem öncélú, fontos egymást kiegészítő szerepe van. Tóth Krisztina éles szemmel meg is figyelte, hogy a Budapest-New York távolság mit és mennyit tesz hozzá, esetleg vesz el a sorsok megismeréséből, hogy az emlékezők magyar származásúak, de nem itt élnek. Az írónő igazi művészhez méltóan kérdéseket tesz fel, ami bennünket is segít, hogy még alaposabb megfigyelői legyünk a mondanivalónak. Egyfajta sokatmondó kontraszt jelenik meg a falakon, a szövegben: menekülés, halál, veszteség, túlélés (Tóth Kriszta szavai), a képeken nyugalom, békebeli portrék, polgári környezet.
Szó, kép és a negyvenes korosztály rácsodálkozó viszonya a történetekhez, ez adja a kiállítás komplexitását. Lehetne azt mondani, hogy minden „elhurcolás-történet” (a zsidó családok így nevezték a deportálást, a munkaszolgálatra berendelést, a gettóba zárást), nagyon hasonlít egymásra. És mégsem. Ezt Kertész óta már nem is kell hangsúlyozni.
Hermann Ildi fotós eszköze, ezt már több kiállítása nyomán megírtam, az, hogy szinte azonos pozícióban fényképezi le alanyait és az azonosság alapján teszi nyilvánvalóvá a különbségeket. Most ülnek a portrék alanyai, otthonukban, kanapékon, fotelekben, kényelmesen, könyökölve, vagy karjukra támaszkodva és mindig szembenézve. Azt hiszem, ez a szembenézés nagyon lényeges eleme a portréknak. A portrék köré szövődő történetek és a portrék alapos tanulmányozása nyitja meg az egyediséget a sorsokon belüli sorstalanságban.
Lujzi (így keresztnéven ismerjük meg a túlélőket), aki olyan mondattal kezdi a történetet, ami engem például a legjobban izgatott mindmáig „Rengeteg gyerek született közvetlenül a háború után,’45 és ’48 között, mert túlélték és visszajöttek, azonnal családot alapítottak.” Az „odaveszett gyerekeket” pótolták. Bevallom soha nem értettem, hogy születhettünk meg táborok, kemény menetelések, aljas megalázások után. Csibe is jól válaszol fontos kérdésekre, a mindig mesélős és a soha nem beszélős kettősségre, a túlélők problémájára. Visszaemlékezésében különös helyet kap a 60-as években Széplakon táborozó náci dalokat gajdoló keletnémetek emléke, mert nálunk lehetett ilyen nótákat üvölteni.
Kell a távolság, hogy fontos dolgokról is halljon az ember, túl azokon a nem felejthető történeteken, hogy élték túl a lágereket, kinek kije „nem jött vissza”. Ki mit hurcol még ma is magában azokkal az időkkel és az akkori és mostani Magyarországgal kapcsolatban. Van egy sajátságos stílusa a holokauszt túlélőknek. Szavak, kifejezések, amiket csak ők használnak.
Nagyon színes a spektrum, ami kirajzolódik a kiállítás nyomán a látogatóban. Különböző színvonalú megnyilvánulások, objektívek és nagyon szubjektívek teszik reálissá és egyre érthetőbbé a Hermann Ildi által New Yorkban felfedezett holokauszt emlékeket. Hermann Ildi sem fotósként, sem dokumentálóként nem ítélkezik, nem takargat, nem hamisít. Nyitottan, kíváncsian figyel.
Fürth Éva
2017. 07. 12.