Magyar nőművészek Budapesten és New Yorkban
Tíz művész, félúton New York felé, hazai javakkal. A new yorki A.I.R. Galleryben, az Egyesült Államok első, 1972-ben, nőknek és nők által által létrehozott nonprofit galériájában 2006 júniusában látható kiállítás budapesti premierjén Berhidi Mária, El-Hassan Róza, Eperjesi Ágnes, Keserü Ilona, Kozári Hilda, Lovas Ilona, Németh Ilona, Szabó Eszter Ágnes, Szenes Zsuzsa és Sziládi Mónika munkái szerepelnek.
Szenes Zsuzsa: Gyógyláda 1977 /Fotók: Berényi Zsuzsa/
A Hazai javak (Domestic Goods) kiállításcím hazait és házit, belföldit és háztartásbelit egyaránt jelentő angol domestic szó jelentéslehetőségeivel élve egyrészt a hagyományosan női tevékenységként értett házimunkára és az otthonra mint a mindennapok terére, másrészt az otthonra, mint a globalizmus korában minduntalan újradefiniált nemzeti, földrajzi és kulturális egységére utal. A kiállítás művészei a legkülönfélébb eszközökkel reflektálnak az otthon végzett munka és az otthon fogalmára vagy mindennapi környezetünkre, legyenek azok akár a háztartás vagy a globális pop kultúra tárgyai, akár a test és az emlékezet személyes rekvizitumai. És mindezt nem a nők által létrehozott művészetre évszázadokon át ráaggatott sztereotípiák ellenében, hanem azok ismeretében teszik. A kiállításon látható művek a közhelyszerűen nőiként értett tevékenységeket, technikákat és anyagokat használnak, és ezzel kérdések egész sorát vetik fel. Újragondolható-e a domeszticitás, túl a feminista művészet hőskorán? Mit jelent a hazai javak termelése egy a kulturális javak nemzetkozi kereskedelmére és cseréje berendezkedett, globális világban? És mit jelent ma a háztáji esztétika és a kézműves hagyomány öniróniától sem mentes felvállalása? Hogyan játszható egymásba vagy játszható ki egymás ellen az egykor lakásfalak közé, konyhasarkokba szorított női kreativitás és a kortárs művészet gyakorlata? És hogyan járható át a határ az otthon, a magánélet vagy a háztartás banalitása és a közzé tett, nyilvános szférába szánt művészet között? A hazai javak sokfélék lehetnek és ahogy a kiállítás címe is értelmezések sokaságát teszi lehetővé, úgy a Hazai javak-on látható munkák mindegyike is köztes terekben és egymásnak feszülő jelentések, jelenségek és kultúrák sokféleségében operál.
Keserü Ilona: Színésznő emlékére 1964
Berhidi Mária talált kövekből faragott kaktuszai a galéria terét egy abszurd fordulattal háziasítják: a mesterséges és a természetes, a holt anyag és az organikus feszültségeire épülő installáció a térdíszités és az otthonteremtés kötelességét és vágyát a szobrászattal, azaz a tárgykészítés és a térszervezés munkájával állítja párhuzamba. A Diószezon süteményplasztikáiban kő és romló anyag, konyhaművészet és szobrászat, cukrászmesterség és kőfaragás kettősségei jelennek meg. A megkövült sütemény és a kő, ahogy a kővé változtatott kaktusz is, fosszília, életnyom, maradvány, de nemcsak anyagok és tárgyak átalakulásáról vagy az időbe vetettség poétikus tapasztalatáról szól, hanem a testet, a nemiszerveket nyugtalanitó humorral megidéző anyagok és formák érzékiségéről is. Hogyan lesz a vizes pohárból falra feszitett művészet, kép-szerűen a falraakasztott szobor? El-Hassan Róza feszített pohara használati értékét elvesztve köznapi és ismerős tárgyból szokatlan és nyugtalanító installációvá válik. A Duchamp ready-made-jeit illetve a neodada és a minimalista művészet tárgyait idéző Feszített pohár a feje tetejére állítja az otthonteremtés és a lakberendezés hagyományosan női feladatnak tekintett aktusait és megkérdőjelezi tárgy és tér, művészet és köznapi kapcsolatát. Eperjesi Ágnes alumínium lemezre előhívott digitális printjei a női fogyasztóknak szánt kereskedelmi termékek csomagolásán található képek és ábrák felhasználásával készültek. Eperjesi, a szelektiv hulladékgyűjtő szerepében, ezeket a talált képeket kisajátítva hozta létre digitális vignettákból álló Önarcképek című sorozatát, amelyben kép és szöveg együttese a női szerepekkel és tevékenységekkel kapcsolatos közhelyeket és társadalmi konvenciókat illetve az ezekkel való azonosulás lehetőségét vizsgálja.
Szabó Eszter Ágnes: Polcszegély 2006
Keserü Ilona 60-as évekbeli asszemblázsain a vászonalapra applikált anyagok (spárga, horgolt csipke, fémdarab) hozzák létre egy tárgy vagy egy test képét. A Színésznő emlékére című munkán a csipkegallér mágikus szellemidézésként, a hiányzó személy jelenként épül be a képbe, a Fekete vonal testszőrt imitáló spárga-applikációi pedig a meztelen női test ábrázolásának hagyományos, ideáltipikus ikonográfiáját cserlélik fel egy nyers, az érzékiséget és a nemiséget a maga brutalitásában megmutató ábrázolásra. A Fekete vonal-on a festészet és a test anyagisága, érzéki formákba vetettsége nem analógiákon keresztül, de direkt azonosságként jelenik meg: kép és test ugyanaz. A Finnországban élő Kozári Hilda a szemnek szánt, de valójában a szaglásunkra appelláló falképei nemcsak emlékeket és helyeket idéznek, de a modern táblaképfestészet legférfiasabb hagyományait is idézőjelbe teszik. A gözölgő teás bögre a festett, auratikus képet állítja a feje tetejére, a felülről festett tortaszelet pedig a geometrikus absztrakcióból csinál viccet. A látszólag a szem uralmának, az optikai észlelésnek alárendelt képből áradó citromos tea vagy sütemény illata megnyitja a képet az érzékek előtt, ráébreszti a nézőt a nézés erendendően testi voltára és a műtárgy észlelésének sokféleségét az emlékezés testi, érzéki jellegével együtt mutatja be.
Németh Ilona: A művész ereklyéi a 2000. évben
Lovas Ilona marhabélbe gönygyölt, ostyával petyegtetett fotóin felmutató vagy áldásra emelt kezeket láthatunk. Lovas Stáció-sorozatának legújabb darabjai a test lenyomatait kettős optikában jelenitik meg: a kéz kémiai eljárással létrehozott fotografikus képe és a marhabél egyenetlen felületének lenyomata, egy palimpszeszthez hasonló struktúrában írja egymásra a szervest és a szervetlent, az állatit és az emberit, a testet és a test szakrális átlényegülését jelképező ostyát. A fénnyel írt képen megjelenő kezek áldanak és elvesznek, marhabelet mosnak, ostyát osztanak vagy épp képet készítenek: teszik amit tenniük kell, azaz dolgoznak, és munkájukban mindig egymásra vetül a szent és a profán, a testi és a szellemi. A saját körmét és haját ereklyetartókba záró Németh Ilona Budapesten most először látható munkája is test és szakralitás, kultusz és ereklye kapcsolatára kérdez rá A műtárgy fétis-jellegét, (pszeudo)szakralitását kiemelő installációban Németh a szent- és a művész-kultusz, emlékmű és lakbrendezés, giccs és transzcendencia közösségét tematizálja. A dobozba zárt, halálunk után is növekedő köröm és haj, amely egyszerre az emberi test hulladéka és a női szépségnek és ápolásának évezredek óta becsben tartott része, a személyes idő és a történeti idő vagy akár az örrökévalóság közé vert hídként funkcionál.
Lovas Ilona: Stáció No. 74. 2004
Szabó Eszter Ágnes himzett polcszélei, Berhidi Mária, Eperjesi Ágnes és El-Hassan Róza munkáihoz hasonlóan, a gender-specifikus, nőiként értett munkát idézik. A kispolgári és falusi háztatásokból ismert hímzett polcszélek vagy a kockás konyaruhára hímzett főzőverseny leintő zászló régi és az új, vernakuláris és globális, művészet és kézimunka kettősségeit modellálja. Szenes Zsuzsa (1931-2001) tárgyai és installációi művészet és köznapi kapcsolatát igyekszenek újradefiniálni. Az 1950-es években textilesként induló Szenes a folklór és a populáris giccs határán egyensúlyozó Erdély Miklós-portréja, festett faládája vagy gézdoboza a háztartási ready-made és a feminin házimunka művészeti alkalmazásának egyik legkorábbi magyarországi példái. A New Yorkban élő Sziládi Mónika kirakat-fotóin az étkezésre szánt javak, a kirakatbáb által kinált amerikai gyerekkedvenc, a sajtosmakaróni, és a nejlonba csomagolt malacfej egy mesterséges, művi világ tartozékaiként jelennek meg. A kirakatba tett javakról készitett fénykép újrakeretezi az utcai járókelőknek szánt látványt és ezzel tárgyiasítja az ismerős és ehető dolgok árúvá válásával járó idegenség érzetünket. Sziládi képeslap-sorozata is kirakattárgyak együtteséről készített utcai fényképekre épül. A giccses lakberendezési tárgyként, matrjoska babákon megjelenő közéleti figurák és politikusok portréi a nemzetközi politika és a populáris kultúra, a népművészet és az olcsó tárgyak globális termelésének összefüggéseit mutatják be. Egy kirakat New Yorkból, Leonardo di Caprio Hollywoodból, matrjoska az orosz népművészetből, porfogó disztárgy Kinából, és az, aki mindezt majd hazaviszi, mert szereti a szépet és utiemlékre vágyik, megint valahonnan. A hazai javak vándorlása határtalan.
Berecz Ágnes
2006. március