KissPál Szabolcs hang-installációja a 2B Galériában, Budapest, 2016. szeptember 9 – október 7.
A Hatikva Izrael nemzeti himnusza. Azt jelenti: remény. A szó a héber kava igéből jön, jelentése: merőn néz, vár. Ebből következik a remény: hiszen, ha nem remélne, nem nézne merőn valahová. Vagy talán fordítva: azért néz merőn valahová, azért szegezi szemét egy pontra, mint a hívő zsidó a sabbatra, mert remél. Remény és várakozás rokonságára-közelségére Beckett Godot-ja egy igazán jó példa. Hogy Estragon és Vladimir várakozása mennyire reményteli, azt mindenki maga dönti el, ahogy a reménygazdálkodás is mindig, mindenkor saját döntés.
A kiállításnak, pontosabban a hanginstallációnak több rétege van. Magam így értelmezem: A bergen-belseni Hatikva lejátszása a BBC eredeti hangfelvételéről: ez maga a Soa, az onnan való megmenekülés és e megmenekülés fölötti öröm. Ennek az örömnek az egybefoglalása a péntek esti Hatikva eléneklése 1945. április 20-án. Öt nappal Bergen-Belsen 15-i (húsvét vasárnapi) fölszabadulása után a túlélők péntek esti istentiszteletet tartottak, és elénekelték a már jó félszáz éves cionista dalt, a majdan megalakuló Izrael állam (2004-ig nem hivatalos) himnuszát, A reményt. Fennállása alatt, több mint 10 000 magyar zsidót hurcoltak Bergen-Belsenbe.
Ezt a dalt akarta a művész 2014-ben lejátsza(t)ni minden budapesti rádióban egy adott időpontban. Ez volt KISSPÁL SZABOLCS konceptje a 2014-es Holokauszt Emlékév apropóján. A tervezett esemény-installáció legfőbb mondanivalója az együtt-éneklés, az együtt-hangzás (konkordancia) lett volna. Mert micsoda egy nemzeti emléknap legfontosabb üzenete, ha nem egy együtt? (Ki kéne persze térni arra a gesztusra is, hogy az Erdélyből ideszármazott művész miért tartotta fontosnak, hogy előálljon egy saját művel ebből az alkalomból? Ez is része a konceptnek.)
2014-ben KissPál tehát azt álmodta meg, hogy minden, Budapesten fogható magyar nyelvű rádió 2014. április 20-án, a felvétel rögzítésének 69. évfordulóján – ami történetesen húsvét vasárnapra esett – a déli harangszó helyett! – Minő provokáció! – adja adásba ezt a Hatikvát. Recsegőn, ahogy egy frissen feltörő emlékezéshez illik. Hiszen mi más célja is lehetne egy emlékévnek, ha nem az, hogy forrón emlékezzünk arra, amire nem szívesen emlékezünk, s éppen ezért nem is szoktunk emlékezni. Mindez azonban túl sok ellenállásba ütközött. Nincs közös magyar emlékezet. Csak az a Mohács, 1526-ban. Az a Mohács, amelyet mesterségesen neveztek ki a magyar sorstragédia szimbólumának. Hogy szinte egybefolyjék Trianonnal: „Míg a mohácsi csata [.] metaforikus értelmében négy és háromnegyed évszázad óta szüntelenül foglalkoztatja a magyar történeti gondolkodást, és nemzeti identitásunk egyik konstitutív tényezője, addig az 1944. évi zsidógyilkosság, amely pedig a magyar hatóságok jóváhagyásával és közreműködése mellett ment végbe, nem kapott ehhez hasonló szerepet a magyar társadalom történeti tudatában, a nemzeti tudatban” [.].Ferenczy László csendőr alezredes, a deportálásokat irányító csendőrparancsnok [.] ezt a számot: 434 351 jelentette a belügyminiszternek” – mintha egy telefonszámot adott volna meg. „
Kisspál Szabolcs tehát elküldte a meghívó leveleket. Majd megkapta a főleg negatív válaszokat. A 23 adóból 2 fogadta el a felkérést, 2 pedig nem abban az időpontban, illetve kontextusban sugározta az anyagot. Nem akarnék részletekbe menni, csupán zanzásítva – az általam „érdekesnek” tartott szavakat, fordulatokat kiemelve idemásolok egy szöveget. Van itt minden: katolikus, jobb- és baloldali, zenei és közrádió. Minden. Az egész Magyarország. Íme: .ezzel nem tudunk élni. Nagyon sok sikert kívánunk a project megvalósításához! Elolvastam az anyagot és meghallgattam a felvételt. Az esemény messze van tőlünk. A felvétel annyira zajos és rossz minőségű, hogy ebben a formában biztosan nem. Egyetemes emberi alapértékek. Bárhol, bármikor és bárki sérelmére. Idén is nem kizárt, hogy felhasználjuk. Az Ön által jelzett időpontban rádiónk Úrangyala-imádságot, valamint napi evangéliumot sugároz. Picit bezavar, hogy aznap Húsvét vasárnap van. Tegnap bejátszottuk a hatikvát. Nagyon szívesen közreműködünk a művészeti eseményben. Jelenleg épp szabadságon vagyok, de olvastam érdekes projekt-tervét. Méltón emlékezzünk meg az áldozatokról, a jelenkor polgárai számára a nemzet történelmének tanulságait. A felvétel egy feature keretében elhangzott a 14 órai hírek előtt.
Két év múltán – most – újabb koncept: Kisspál Szabolcs kiteszi, kiállítja, azaz exponálja a történteket, evvel a konceptből valami mégis megvalósul. Együtt hallgatjuk a Hatikvát, olvassuk a nem-leveleket.
BÖRÖCZ LÁSZLÓ pedig mindezt kiegészíti egy korábban, más alkalomra készült KissPál-videóval (Grey, 2003), amely az installált kiállítás folytatása-válasza.
Magam nem hiszek semmilyen közösség lehetőségében, ha nincs – nem van meg eleve – egy közösségi akarat, egy közösséget teremtő akarat. De KissPál nem erről álmodott. Ő három tényezőt akart összehozni: a Bergen-Belsen-ben elhangzott Remény-himnuszt, a 70 éves évfordulót és, harmadik elemként, ezt a kettőt a magyar rádiókban megszólaltatni. Ennek az álomnak – és az álmot itt a látomás értelmében gondolom! – állít most emléket, installál hangot. Két remény fut itt össze: az egyik a felszabadított táborlakók reménye, akik eléneklik a remény dalát, és éppen szombaton, ami a remény, az „örök visszatérés” ünnepe is, hiszen a szombatot várjuk, őfelé irányul az életünk. A szombat tagolja az életünket, a szombat teszi, hogy az életünk nem egy formátlan és mállékony időmassza csupán. És a másik remény: hogy hátha, ez egyszer. Hiszen mégiscsak a Holokauszt 70 éves évfordulója alkalmából, amikor együtt., még ha a kormány akaratából is. Minden adott volt: az együtt, az alkalom – két ernyő-esemény, az ernyőt az összefogás, a centripetális erők összefutásaként értve. És az eredmény: egy nagy NEM. Egy következő gesztus maga a kiállítás. Az újabb remény, újabb felszólítás. Hiszen megvalósul a művészi álom, de nem az idézett „művészeti esemény” értelmében! Még ha kifordítva is: szól a Hatikva, az eredeti, a technikailag „nem letisztított” ének, és a falon együtt vannak a KissPál által elküldött, remény diktálta levelek. No, meg az elutasító válaszok. A sok nem. A reménygyilkos nem. De a kiállítás, ez a hanginstalláció, talán azért is született meg, hogy rámutasson a még mindig nem reménytelen helyzetre: akinek füle van a hallásra, az megérti, mi az, ami nem jött létre, de aminek létre kellett volna – és egy napon létre is kell – jönnie. Tudjuk, ugye: annak lehet csak megbocsátani, aki kéri a megbocsátást. Magyarországon ennek egy közös, aktív, bocsánatkérő és megbocsátó-tisztító emlékezés lenne és lesz az útja.
Egy ilyen emlékezni akarásnak a rügye, ha együtt szólaltatjuk és hallgatjuk meg azt a Hatikvát, amit a tábor felszabadított lakói a felszabadulás örömében együtt énekeltek. Ők azért tudtak csak együtt énekelni, mert az öröm és a remény egy pillanatra egyesítette őket. Mert ne gondoljuk, hogy ezek a szerencsétlen – és itt csak annyiban szerencsések, hogy túlélő zsidók: hívők és hitetlenek, jók és rosszak és kevésbé jók, szegények és gazdagok, boldogok és boldogtalanok – különben együtt lettek volna.
Az installáció mellett, egy kisebb helyiségben a már említett, sokkal korábbi, rövid videó (Grey, 2003) fut – végtelenítve. Mintegy meghosszabbítása, folytatása a nem megvalósult elképzelésnek, és a megvalósuló nem-emlékezésnek. Egy kéz – amely bizony nagyon erősen idézi a Dániel 5-ben megjelenő kezet! – kék selyemből hatágú csillagot vág ki. Majd „negatívba” vált a szó konkrét és átvitt, de inkább azt mondanám, még konkrétabb értelmében, és a kék kiegészítő színébe, sárgába fordul. A kék, tudjuk, az ég kékje: a remény, a szabadság, a levegő kékje. A sárga pedig, a sárga csillag – de nem is folytatom. Dániel pedig megfejti a titokzatos kéz írását, amely által van, aki könnyűnek találtatik, mivel „az ezüst- és arany-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket dícséréd, akik nem látnak, sem nem hallanak, sem nem értenek”. Azt hiszem, ezek a süket és vak bálványok veszik el a remény kék színét, s fordítják mindig sárgába.
Horváth Ágnes
2016/9.
1 Komoróczy Géza: Holocaust, Osiris, Budapest, 2000, 81-82.