Hány lépcsőfok Jákob létrája?

Féner Tamás kiállítása / Zsidó Kulturális Fesztivál

A Zsidó Kulturális Fesztivál harmadik napján, történetesen a Magyar Fotográfia világnapján Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas költő, író nyitotta meg a hozzá hasonlóan Kossuth-díjas Féner Tamás fotóművész Jákob létrája című kiállítását a Ráday utcai 2B galériában.

Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő Féner Tamás napjaink egyik legjelentősebb fotóművésze. Munkásságát a mindig professzionális felkészültség, a témák maximális ismeretében való elmélyült odafigyelés és erős empátia jellemzi. Képeinek mondanivalói közül, az érzelem és a filozófia mellett a szakralitás sem hiányozhat. Eddig két nagyszerű tárlatában is megjelentek a zsidó vallás motívumai. Az “És meséld el fiadnak” című kiállítás anno, 1984-ben, majd ennek folytatása, 2017-ben a Jelképek erdején át címet viselő képsorozatként volt látható.

Az idei Zsidó Kulturális Fesztivál keretében megrendezett kiállítás a Jákob létrája címet kapta. Féner Tamás ismét a zsidó vallás felé fordulva, most arra koncentrál, hogy Pilinszky, Ady és a Biblia idézeteivel utat mutasson minden emberi léleknek, hogy Jákobhoz hasonlóan, Isten országáig juthasson a művészet létráján.

A kiállítás “mottója” a Prédikátor könyvének egy olyan szakasza, amely Féner életében maximálisan megtestesül, ezek a szavak a kiállítás képeinek mindegyikén megismétlődnek.

“Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa. Mert ugyan ki juttathatja odáig, hogy lássa, mi lesz utána?”

“Megértettem, mondták elegen, eleget, hogy sohasem léteztem, vagy, hogy a hetvenes évek óta legfeljebb ha kenyér-gőzt termelek. Mert már nem vagyok része rég a nemzeti kánonnak – mi az? -mondhatni, már nem is élek. Még papírom is van róla. Szabad vagyok tehát! Végre azt csinálom, amihez kedvem van, ami érdekel, és nagyon nem érdekel, hogy tudnak-e követni. Akarnak-e követni. Mondom a magamét, ha megértik, jó. Ha nem – nem. Vénségemre gőgös lettem. Érdekel, hogy hogyan válnak jellé, amik nem jelek, de dolgok, meg mit tudok kezdeni a vallás nélküli vallásosságommal, lehet-e “kultur-zsidó” az ember, vagy muszáj fehér klepetusban leinolni, dallamra imádkozni? Mi van, ha a Szöveg a kép, és a kép a szöveg? Ha látom, de nem értem, nem értem, de felfogom? Ha a Név, a kimondhatatlan képpé lesz? Aktuális-e még amit tanulságként az új tárgyiasságból – Neue Sachlichkeit – magunknak kikapartunk, a Bauhaus, vagy akár az orosz avantgárd leckéjéből megértettünk valamit, vagy csak érteni véltünk? Van-e tanulsága a neo-konstruktivizmusnak a fotóban? Túl tud-e lendülni a fotó, most a fotófotófotóra, nem a fotó és képzőművészet törvénytelen gyermekére gondolok, azon a helyzeten, ami sok presszió hatására a “kurátor-művészet”, digitális nyomulás, a szervezett kép helyett a generált, quasi véletlenszerűen létrejött, előállít. Kivonul a szakasz. Az őrmester vezényel: Nóta! Az egyik katona vékonyan nyekergeti. Ráordít az őrmester: Maga mit csinál? Jelentem, tercelek. És miért tercel? Mert az úgy szép. Igen? akkor terceljen az egész szakasz! Botfülem van. Nem tudok, nem akarok parancsra tercelni.”

Így ír magáról Féner Tamás, de helyette barátja és művésztársa, Parti Nagy Lajos öntötte szavakba a kiállítás képeinek “csendélet-történeteit”. Melyek a mélyen szakrális téma belső feszültségeire alapoznak, és olyan súlyos vallásfilozófiai kérdéseket vetnek föl, amelyek a zsidó képábrázolással kapcsolatosak. Ilyen például annak a kérdése, hogy mi történik akkor, ha a kimondhatatlan Név, a VAGYOK képpé válik? Mi az üzenete annak, ha a kép szövegből épül fel, vagy ha a kép egyszerre szöveggé alakul át, és beszélni kezd.

Féner képei nem szólítanak meg mindenkit ugyanolyan hangosan, és mindenkinek valami mást suttognak a fülébe a héber betűk. Úgy, ahogy senki sem tudja, mi várja Jákob létrájának tetején, és azt sem, hogy milyen szavakból születik majd meg az ott talált kép csak nekünk személyre szóló üzenete. Ahogy a prédikátor mondja, nem tudhatjuk, mi lesz rövid földi életünk után. De ha örömünket leljük munkánkban, megtaláltuk azt az utat, amit talán Isten rendelt el számunkra. Féner Tamás ezt már biztosan elmondhatja magáról, hiszen annak él, amiben megtalálta személyes boldogságának a beteljesülését. Mi több, képei nem csak neki, az alkotónak hoznak melegséget a lelkébe, hanem a képek befogadóinak is.

Bécsi Éva
2018. 08. 30.