Az elidegenedett, magányos Kafkáról alkotott kép mostanra teljesen átalakult. Kiderült, hogy Kafkának nagyon jó humora volt. Hogy sztárjogász volt a munkahelyén, ahol minden kényes ügyet rábíztak. Akinek véleménye barátai között a legsúlyosabban esett latba. Kiderült, hogy szeretett evezni, úszni, sörözni. – Forgách András beszédét közöljük, amely Nemesi Tivadar és Szemző Tibor Átjáró | Távoli dolgok látszanak ide legjobban című kiállításának megnyitóján hangzott el.
Nemesi, Szemző és Kafka. Hölgyeim és uraim, engem pár napja az a különös megvilágosodás ért, amikor először beléptem ide, hogy egy pillanat alatt egybeláttam ezt a három, látszatra oly különböző anyagot. Ez a lebegően szép kiállítás meggyőzött arról, hogy Kafka a legkülönbözőbb dolgok harmóniájának, rejtett illeszkedésének zsenije. Ahogyan Hérakleitosz mondja: „A láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb.”
Mostanában sokat foglalkozom Kafkával. Hogy pontosítsak, ez a „mostanában” az elmúlt ötven évet jelenti. Igaz, hogy húsz évesen, amikor Kafka Kelet-Európában is divatba jött, azaz engedélyezték művei megjelenését a Varsói Szerződés tagállamaiban is, éppen, mert annyira divatba jött, és snassz lett volna úgy tenni, mintha nem létezne, irtózattal utasítottam el magamtól. Divatos? Akkor nem kérek belőle. Aztán az ellenkező végletbe estem. Nincs könyve, ami ne lenne meg, magyarul és eredetiben, a róla szóló irodalomról nem is beszélve. Naplói teljesen felforgatták az önmagamról való tudásomat. Álomleírásai miatt másként kezdtem álmodni. Más szavakat találtam az álmaimra. Kafka egyébként a világirodalomban igencsak érdekes eset. Első látszatra ő az elidegenedés, a szorongás, és a szürreális helyzetek specialistája, magának a kafkaiságnak a specialistája. Kafka a közvélekedés szerint egy a maga által teremtett hátborzongató birodalom mindenható ura, nem csak hogy ő A császár üzenetében megállás nélkül vágtató hírnök, hanem ő maga a láthatatlan császár. Vagy mint Püthia, a delphoi jósnő – mindenre van egy kellően sokértelmű mondata. Erről a fantasztikus szerzőről kiderült, hogy sültrealista.
Az elidegenedett, magányos Kafkáról alkotott kép mostanra teljesen átalakult. Kiderült, hogy Kafkának nagyon jó humora volt. Hogy sztárjogász volt a munkahelyén, ahol minden kényes ügyet rábíztak. Akinek véleménye barátai között a legsúlyosabban esett latba. Kiderült, hogy szeretett evezni, úszni, sörözni. Kiderült, hogy mindennap nyitott ablaknál tornászott. Kiderült, hogy szerette csinos fiatal lányokat, hogy szerette az egynapi kalandokat. Satöbbi, satöbbi.
És még az is igaz, hogy Kafka – ez a szerény ibolya – tökéletesen tisztában volt a saját zsenialitásával. 1911. február 19-én azt írta fel a naplójába: „Az ihletem különös fajtája, amilyen állapotban én, a legboldogabb és legboldogtalanabb, most, éjjel 2-kor aludni megyek… az, hogy mindenre képes vagyok, nem csak egy bizonyos fajta munkára. Ha találomra leírok egy mondatot pld. Kinézett az ablakon, az máris tökéletes.”
Kinézett az ablakon. Hibátlan.
Eredetileg nem is írónak készült, hanem festőnek. Nagy reményeket táplált ezirányban. 1911. február 11-én így írt Felicének: „Hogy tetszik a rajzom? Tudod, valamikor nagy rajzművész voltam, de akkor iskolás rajzolásra kényszerített egy csapnivaló festőnő és elromlott a tehetségem. Gondolj csak bele! De várj csak, legközelebb küldök pár rajzot, hadd nevess rajtuk. Azokban a rajzokban annak idején, évekkel ezelőtt, nagyobb örömem telt, mint akármi másban.” Az éber Max Brod gyakran a szemétkosárból mentette ki Kafka rajzait, amelyeket ugyanúgy gyűjtött, mint a kéziratait.
Így aztán csöppet sem csodálkoztam, amikor három napja, amikor Tivadar és Tibor munkáit először megpillantottam a 2B Galéria falain, és pedig akkor még nem is volt mind a helyén. Megláttam az egyikük felnagyított, leheletfinom, tévedhetetlen szikemetszésekkel beszédessé tett, lélegzetelállítóan antropomorfikus, még növényiségét megőrző ékszerfinom őszi faleveleinek nagyításait, a másikuk néhány olyan, loopolt filmrészletét (bevallom, ismertem ezeket, hiszen amikor ez a film készült, a munkatársa voltam) a falra erősített különböző típusú és állapotú mobiltelefonok kijelzőjén (a készülékek maguk is olykor összekaristolt múzeumi darabok, azaz fáról hullott levelek), amelyeken Szemző 8 mm-es filmre fölvett sérült, olykor életlen, és távoli, egzotikus és teljesen köznapi helyszíneken forgatott útifilmjeiből vett töredékek láthatók, és többek közt Gustav Janouch Kafkával folytatott beszélgetéseinek felhasználásával írt hangjátékszerű dialógusok hallhatók, nem ritkán a legjobb, köztük már néhány azóta halott, gyönyörű hangú magyar színész előadásában – és egy árva pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez a két öntörvényű sorozat ne úgy illeszkedne, mintha örökre egybetartozott volna. Mindketten talált tárgyakkal dolgoznak. Szemző filmjei nem megrendezettek, mindegyiken érződik, hogy rájuk bukkant, mint Nemesi a leveleire. Szemző meglátta a helyszínekben, a filmekben, a képekre tévedt ismeretlenekben a szereplőket, ahogyan Nemesi is a levelekben azt az alakot, amely annak a levélnek valósággal a kibontakozása. Mint ahogyan egy levél legtöbbször válasz egy másik megírt levélre (bár Kafka esetében ez tíz az egyhez, tíz levelet írt Felicének, míg egyet kapott), úgy a falevelek felnagyított képei is egy sorozat részei, de ugyanígy rímelnek a sérült anyagra rögzített, rázkódó, bizonytalan képkockákon látható rejtélyesen szép jelenetek a táncos kedvű, lampionokra emlékeztető, szélbe libbenő levelekre, amelyek, véletlen és pillanatnyi, ihletett megformáltság révén, magukban is egy-egy komplett jelenetté, mozgóképpé válnak a szemünk előtt.
Játékosság, meglepetés, elementaritás, álomszerűség, az ázsiai Zen történetek és a lengyelországi haszid példázatok tömörsége, titokzatossága, sokértelműsége, csattanóra való kihegyezettsége, talált tárgyak, talált történetek, és végül, de nem utolsósorban a mindent átható muzikalitás.
És miközben így merengtem és meditáltam Szemző és Nemesi, Tibor és Tivadar művei előtt a még rendetlen, felfordult térben, eszembe villant egy régi kiállítás, A Kurtág család, ahol Kurtág György, ifjabb Kurtág György és Kurtág Judit művei szerepeltek, tíz éve, éppen itt, a 2B-ben. Kitéve a falra Kurtág egyetlen lendületből születő csodálatos tusrajzai. Nekem azt mesélte egyszer, hogy amikor Debrecenben éhezett és mustároskenyeret evett, a mustárral rajzolt hasonlókat.
És eszembe jutottak Kurtág Kafka-töredékei, amit én különben az Amerika, A per és A kastély után a negyedik Kafka-regénynek tartok. Elég lesz meghallgatni belőle az első öt töredéket, hogy megértsék, mire gondolok, hogyan is rímelnek egymásra a falevelek és mobiltelefonok, a mozgóképek és Kafka szavai. Kurtág Kafka naplóiból és az ún. Nyolc oktávfüzetből választott ki negyven töredéket. Ezek először, akkor még Max Brod válogatásában „Elmélkedések bűnről, szenvedésről, reményről és az igaz útról” címmel jelentek meg.
Kafkánál kevés játékosabb szerzőt ismerek: mondatai, történetei mindig meglepő, váratlan irányba indulnak el, alapvetően kiszámíthatatlanok. Továbbá Kafka a misztikus aforizmák, rejtélyes paradoxonok egyik világbajnoka. Bár nem volt zenerajongó, gondolatai – mint ezt Kurtág is bizonyítja – igenis zeneiek. Kafka végre tudja hajtani azt a csodát, hogy a legszokatlanabb, leghátborzongatóbb, legváratlanabb eseménynek is teljesen evidens, megkérdőjelezhetetlen valósága lesz. Az egyik trükkje az álomrealitás: egyetlen, szinte a semmiből felbukkanó részletből egész regény szivárog elő, az álmok alakjainak súlyos valósága van, és mindig átveszik a rémuralmat.
De hallgassuk a zenét.
- A jók egyszerre lépnek, nem is tudva róluk járják körülöttük a többiek a kor táncait.
Amikor két ember fölfigyel egymásra. Nem a kor táncait járják, saját útjuk van. Ilyen Nemesi és Szemző.
- Akár egy őszi út: Alig, hogy tisztára seperték, újra belepik a száraz levelek.
Amikor a mű nem a valóságra kényszeríti magát, hanem annak ritmusában, apályával, dagályával együtt születik. Ez is mindkettejükre igaz.
- Rejtekhely számtalan van, menekülés csak egy, de lehetőség a menekülésre megint csak annyi, mint rejtekhely.
Amikor az egyből sok lesz és a sokból egy. Egyszerre és ugyanakkor. Ahogyan egy sorozat öntörvényűen megsokszorozódik és mégiscsak egyetlenegy. Mint Tivadar és Tibor esetében.
- Nyugtalanul
A felszín játékos nyugalma mélyén mindig ott vibrál a nyugtalanság. Mindkettejüknél érzem. A vibráló finomságot. Nem a bizonyosság. Egyetlen sóhajtás. Egy teljes világ.
Kerítsd köpenyed, te nagy álom, a gyermek köré!
A nagy álom. Egy igazi kiállítás álomra hasonlít és álmokat szül. Figyeljenek ma éjjel az álmaikra.
A kiállítást megnyitom.
Az Átjáró | Távoli dolgok látszanak ide legjobban című kiállítás szeptember 6. és 26. között látható a 2B Galériában (1092 Budapest, Ráday u. 47.)
Forgách András
https://litera.hu/irodalom/publicisztika/forgach-andras-franz-csibi-es-csipi-a-2b-ben.html