Festett acél – újragondolt biciklivázak

„Így találkozik tehát a kerékpáros a világgal: felülről! Tovaszáguld anélkül, hogy lábával érintené a talajt, kerekeket hajt, ami majdnem azt jelenti: én vagyok a világ ura.” – Thomas Bernhard ír ilyen ihletett szavakkal a kerékpározásról az önéletírásában.

Biciklizni divat, mi több, életforma, sőt: a kerékpár választ adhat a kor nagy kérdéseire is. Itt az ideje, hogy a művészetbe is bevonuljon. A 2B Galéria kiállításán művészi alkotásba fogalmazott kétkerekűekkel találkozhatunk.

A kiállítás kezdeményezője, a kerékpárgyűjtő/képzőművész Roskó Gábor álma egy kerékpármúzeum, ahol a látogatók a bicikliszerelés alapjaival is megismerkedhetnek. Az álom megvalósulásának első lépcsője a múlt héten a Ráday utcában nyílt kiállítás, amelynek bevezetőjében így ír: „Még mindig hierarchiában élünk, és gondolkodunk, miközben ezt a világképet a természettudományok már meghaladták. A kerékpár nagyszerűen testesíti meg ezt az új elképzelést, a szabadon gondolkodó és mozgó lények teljes egyenlőségét és felelősségteljes gondolkodását. A kerékpárban sem csak a gyűjtemény a fontos, hanem amit megtestesít. Ezért a tárgy a legszabadabban és kreatívabban kezelendő. Ennek szellemében művésztársaim – Forján Dávid, Füredi Tamás, Hecker Péter, Koronczi Endre, Vinkler Zsuzsi, Drabik István, Simon Tibor, Braun András – és én kerékpár vázakat festettünk és alakítottunk át, a Festett acél című kiállításunkon ezeket tekinthetik meg a látogatók. Ezenkívül látható lesz Minyó Szert Károly és Böröcz András néhány a témához kapcsolódó képe valamint Adamik Lajos szíves jóvoltából egy Thomas Bernhard szellemét megidéző kerékpár.”

Roskó Gábor első biciklije egy Szputnyik típusú bicikli volt. Azután sorban következtek a továbbiak, gyakran olyanok, amelyekhez valami különleges esemény, találkozás kapcsolódik. Az egyik kiállított biciklihez hasonló részt vett a Tour de France-on, a másikra Elefánt nevet festettek, a versenyzőjére utalva. De más alakokat is öltenek a vázak: Vinkler Zsuzsi ízeltlábúra formázta a vázat, Böröcz András pedig négyzetalakú kerekekkel rendelkező biciklit ábrázoló tusrajzsorozatát állította ki. A kiállítás érdekessége Thomas Bernhard mostoha-nagybátyjának biciklije, amely valóban megidézi az író emlékét, akár csak egy percnyi elmélyedés erejéig.

Thomas Bernhard budapesti nagybátyja, Fábián Ede úton Mariazell felé. Ez a bringa is látható a kiállításon (forrás: Adamik Lajos)

„Nyolcéves koromban egy régi Steyr kerékpáron, a gyámomén, aki abban az időben Lengyelországban szolgált, és a német hadsereggel éppen Oroszországba készült bevonulni, Traunsteinben, a lakásunk alatti Taubenmarkton, egy öntudatos vidéki délután néptelenségében tettem meg az első körömet. Amint ráéreztem ennek a számomra teljesen új mozgásformának az ízére, rögtön kikerekeztem a Taubenmarktról a Schaumburgerstrassén át a Stadtplatzra, hogy a plébániatemplom körül tett két vagy három kör után arra a vakmerő és, amint már órákkal később nyilvánvalóvá vált, végzetes elhatározásra jussak, hogy az általam, mint hittem, már szinte tökéletesen uralt kerékpáron felkeresem a harminchat kilométernyi távolságra levő Salzburg közelében, sok kispolgári szeretettel ápolt virágoskertjében élő, és vasárnaponként finom rántott húst sütő Fanny nénémet, aki első utam legmegfelelőbb céljaként tűnt fel előttem, és akinél a mutatványom iránti abszolút csodálat bizonyosan nem túl rövid időszakát követően, úgy gondoltam, teleeszem és kialszom magam. A kerékpárosok kiváltságos osztályát sóvár szemlélődésem első tudatos pillanataitól kezdve csodáltam, most hozzá tartoztam. Senki sem tanította nekem ezt az oly sokáig hiába csodált tudományt, hanem anélkül, hogy bárkitől is engedélyt kértem volna, némi fájó bűntudattal kitoltam a lépcsőházból gyámom értékes, Waffenrad típusú Steyr kerékpárját, majd anélkül, hogy a hogyanról gondolkodtam volna, a pedálra tapostam, és elindultam. Mivel nem estem el, már ezekben az első pillanatokban győztesnek éreztem magam a biciklin. Természetemmel teljesen ellentétes lett volna, hogy néhány kör után leszálljak; az egyszer már megkezdett vállalkozást, mint mindig, a legvégsőkig folytattam. Anélkül hogy egy árva szót is szóltam volna bárkinek, aki a dologban illetékes volt, kerékpárra szállva légiesen fennkölt hangulatban hagytam el a Stadtplatzot, hogy végül az úgy nevezett ligetben, majd a szabad természetben Salzburg irányába kerekezzek. Bár még túl kicsi voltam ahhoz, hogy tényleg a nyeregben üljek, így hát, mint minden kezdőnek, aki túl kicsi, a váz alatt kellett átdugnom a lábamat, hogy a pedálra lépjek, sebességemet szemlátomást növeltem, és az, hogy folyamatosan lejtős úton haladtam, csak fokozta az élvezetet. Bárcsak az enyéim tudnák, mit értem el máris egy előzőleg semmivel sem jelzett elhatározás révén, gondoltam, bárcsak láthatnának, és természetesen egyúttal, hisz nincs más választásuk, csodálhatnának! Magam eléképzeltem ámulatuk legmagasabb, sőt, legeslegmagasabb fokát. Hogy tudásom képes semmissé tenni vétkemet, vagy inkább bűntettemet, abban egy másodpercig sem kételkedtem. Hisz rajtam kívül kinek sikerülne a legelső alkalommal kerékpárra szállnia és felkerekednie, ráadásul nem is akárhová, hanem egyenesen Salzburgba! Be kellene látniuk, hogy én mindig, a legnagyobb nehézségek és akadályok ellenére is felülkerekedem és győzök! Mindenekelőtt azt kívántam, miközben nyomtam a pedált, és már a Surberg alatti szurdokokban jártam, bárcsak a világon mindennél jobban szeretett nagyapám láthatna a kerékpáron. Mivel nem voltak ott, és egyáltalán semmit sem tudtak már nagyon is előrehaladt kalandomról, tanúk nélkül kellett véghezvinnem művemet. Ha fent vagyunk a magaslaton, úgy vágyunk a megfigyelőre mint csodálóra, hogy egyébként semmi másra, viszont ez a megfigyelő mint csodáló hiányzott. Megelégedtem az önmegfigyeléssel és az öncsodálattal. Minél keményebben fújt az arcomba a sebesség szele, minél inkább közeledtem célomhoz, Fanny nénihez, annál radikálisabban növekedett a távolság szörnyűségeim helyétől. Ha az egyenes szakaszokon egy pillanatra becsuktam a szemem, a győztesek boldogságát ízlelgettem. Titkon egyetértettem nagyapámmal: ezen a napon eddigi életem legnagyobb felfedezését tettem, létezésemnek új fordulatot adtam, alkalmasint a kerekeken való mechanikus előrehaladás döntő fordulatát. Így találkozik tehát a kerékpáros a világgal: felülről! Tovaszáguld anélkül, hogy lábával érintené a talajt, kerekeket hajt, ami majdnem azt jelenti: én vagyok a világ ura.” (Thomas Bernhard: Önéletrajzi írások, Ab Ovo Kiadó, 2007, fordította: Lőrinczy Attila, Sarankó Márta, Szijj Ferenc)

mandarchiv.hu
2013. július 24.